Mondom, én el sem mennék. Most meg nyomozok, körleveleket gyártok, egyedi problémákat kezelek, egyeztetek és táblázatba foglalok. A szövegértési versenyt az a srác nyerte, akiről legkevésbé gondoltam. Aki még nyolcadikban is annyit tudott bediktálni az osztálynapló "édesapa/nevelő foglalkozása" rovatába, hogy "IFÁ-val szállítja a gumit".
Vannak szép pillanatok, amikor valakinek a gyermekkorunkból még halványan felsejlő énje egyszercsak előtör. Az egyik srác például közölte, hogy a roma osztálytársunk felkutatásába a helyemben nem ölne nagy energiákat. Pfff.
Vagy itt van például H., akiről már írtam a blogban, hogy tündéri kisfiúból egy izomagyú bűnöző lett. Amikor megláttam az e-mailemben, hogy írt, kicsit féltem megnyitni. Aztán nem hittem a szememnek. Ugyanabban a nagyon kedves és udvarias stílusban írt nekem, ahogy annak idején beszélgettünk.
Megkértem anyukámat, azt a pár osztálytársamat, akikkel ő fut össze időnként a lakótelepen, szervezze be nekem. Tudtam, lelkesíti az ilyesmi, de túl buzgó volt, majdnem odaszervezett néhány olyan embert is, akikkel a tesóm járt, nem én. Na, szép lett volna...

Nekem pedig, mivel összegzős, útkeresős évemet élem, előjöttek régi bűneim és egy nagy adag lelkiismeretfurdalás. Készülök a beszédemre, amivel egyesektől elnézést kérek majd az akkor elkövetettekért. Ahogy gondolkodtam akkori barátságokon, szerelmeken, elkezdtem rágódni azon, hogy a közel 30 fős osztályunk 3/4-ének még nincs férje/felesége/gyereke, s ugyebár 30-31 évesek vagyunk. Érdekes. Főleg azért, mert az ugyanilyen korú középiskolai osztálytársaim között más az arány.
A gondolatlánc hamar eljutott oda, hogy én nem is akartam soha férjhez menni. Ezt hangoztattam általános iskolában és a szakközépben is, aztán egészen addig, amíg egy nap, úgy 24-25 évesen, Drissel összebújva a tévé előtt rá nem jöttem, nem tudja eléggé a világ, mennyire jó nekünk együtt. Micsoda átkötés: osztálytalálkozóból házasság... Szóval arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen csak a Drissel töltött évek során merült fel néhányszor a házasság és család gondolata bennem. Mégis, most mintha a gombhoz (házasság) keresném a kabátot (társ). Lehet, hogy nem is akarom igazán, s más az utam. S az is lehet, hogy egyszer jön valaki, akivel a tévé előtt összebújva azt fogom érezni: nem tudja eléggé a világ, mennyire jó nekünk együtt. S ellenállhatatlan vágyat érzünk majd - jó esetben kölcsönösen -, hogy bazári majomnak öltözve vonuljunk padsorok közt, lassan, mosolyogva, könnyezve, s rózsaszirmokkal dobáltassuk magunkat, sok millióért. S hogy akkor ne ebben a stílusban, hanem magasztosan postoljunk(jak) majd a történésekről.