Az odáig rendben van, hogy felismertem a helyzetet: a rajz elkészítéséhez színes ceruzákra lesz szükségem, s ha már ceruza van, hegyező is kell. Na de amikor végre nekiálltam volna, kiderült, normális A4-es papír sincs itthon. Utálom a feladatokat az utolsó pillanatra hagyni, de ez most tolódott, tolódott a végtelenségig. Végül hulla fáradtan, a határidő előtti éjjel kezdtem bele.
A ló és a bárány, ugye. Sűrű, sötét erdővel a háttérben. Pfff. Soha többé nem vizionálok erdőt hipnózisban, mert nagyon nem könnyű lerajzolni. Mondjuk inkább, hogy dög unalmas, monoton. Fák jó sűrűn. F*ck. Ha a következő alkalommal a pszichológus kérdezi, mit látok, a válasz: betont. Szép, egyenszürke betont. Sőt, havas tájat. Ameddig a szem ellát.
Nem ez volt azonban az egyetlen buktató. Konkrétan nem egyszerű barna fák elé barna lovat rajzolni. No meg a bárány, amelynek testére a nem létező fehér ceruzámmal kellett volna göndörödő szőrt produkálni. Persze, hogy nem ment. Először szürke lett szegényke, aztán mivel a végleges rajzon a sok barnától és zöldtől alig látszott, még egyszer áthúztam. Fekete bárány, jelenleg. Majd még radírral megbolondítom.
Íme a remekmű (a szekkenlt változaton nagyon fakók a színek, nem tudom, miért). Nem, nem olyan, mintha egy óvodás rajzolta volna. Sokkal gyengébb. Mentségemre szóljon, hogy egy ovis nap mint nap ezt csinálja, én meg ugye vagy nyolcadikos korom óta (16 éve?) nem kunkorítottam, nem íveltem, nem színeztem. (Itt jegyzem meg, a 12 darabos készletben van testszínű ceruza. Kézenfekvő, hiszen ha embert rajzolunk, legyen már emberszíne, régen mégsem gondoltak rá.) A pszichodoki azt szeretné látni a rajzból, milyen kép maradt meg bennem legerősebben a hipnózisból. Na, azt pont nem láthatja. Nem tudok érzelmeket, kisugárzást, hangulatot rajzolni, na.