Ha bármelyik gyermek vagy felnőtt ismerősünket megkérdezzük, melyik rajzfilm jut legeslegelőször eszébe, szinte mindegyikük a Tom és Jerryt nevezi meg. Sőt, a rajzfilmiparban majdnem egyedülálló jelenség, hogy már a pár éves csöppségek is fújják a világhírű szerzőpáros, William Hanna és Joseph Barbera nevét, bár azt csak az angolszakos kisiskolások tudják, hogy ezek valójában nem nőket, hanem férfiakat takarnak. A konzervatív szülők, vészjósló pszichológusok és túlbuzgó agresszivitás-kutatók tiltakozása ellenére nem nőhet úgy fel senki, hogy két csepp anyatej között ne kapna egy-egy epizódot a csintalan kisegér és a melák macska harcából. Nem csak a közönség, de a szakma is rajong érte, amit mi sem mutat jobban, mint hogy 7 epizódot jutalmaztak Oscar-díjjal, s további 6 alkalommal szerepelt a nomináltak listáján. Ezzel a Tom és Jerry lett minden idők legtöbbször díjazott animációs filmsorozata. A Cartoon Network nemrégiben készített felmérése szerint a sorozat nagypapakora ellenére (67 éves) semmit sem vesztett népszerűségéből. William Hanna és Joseph Barbera 1937-ben találkoztak először a Metro-Goldwyn-Mayer Stúdióban. Kitaláltak két szereplőt, egy macskát és egy egeret. Az MGM vezetőségének tetszett az ötlet, de az animációs ágazat főproducere, Fred Quimby nem értette, mi lehet eredeti és ötletes egy macska-egér játékban. Quimby fenntartásai ellenére elkészítették az első epizódot, amelynek bemutatóját 1940-ben tartották. Az akkor 27 esztendős Hanna és 26 éves Barbera sem gondolta még, hogy a világ egyik leghíresebb produkcióját kelti életre. A siker villámgyorsan érkezett, az első epizódot 1940-ben már Oscarra jelölték. 1954-ben az új csoda, a televízió is műsorára tűzte a világhírű párost. Az MGM összesen 161 Tom és Jerry rajzfilmet alkotott.

A produkció köré egyre tehetségesebb emberek csoportosultak, de szükség is volt rájuk, mert míg egy epizód körülbelül 6 percig tartott, elkészítése akár 6 heti kemény munkába, és 65 000 dollárba is kerülhetett. A kontúrrajzolók és animátorok alkotta stáb munkája nem volt egyszerű, de közülük többen is azt mesélik, William Hanna rajzolás előtt eljátszotta nekik a jeleneteket, megmutatta, hogyan szeretné viszontlátni a vásznon a poénokat és az arckifejezéseket. Mivel Tom és Jerry verbálisan nem kommunikálnak, a stábnak figyelnie kellett arra, hogy a gesztusok egyértelműek, és mindent kifejezőek legyenek. Mindezt nagyban segítette Scott Bradley zenei rendező munkája, aki remek humorérzékkel válogatta össze a dallamokat és a jeleneteket. A háttérzene többletet adott a jeleneteknek, bár gyakran észrevétlen maradt, az akciódús események ritmusát mégis ez diktálta. A mai filmkészítők és -nézők számára magától értetődik a macska-egér páros gondolata, de William Hanna és Joseph Barbera akkoriban hajszál híján egy kutya (Jasper) és egy róka (Jinx) mellett döntöttek. Ezzel magyarázható, hogy az első elkészült epizódokban Tom ugyan nem kutya, hanem macska volt, de még a Jasper nevet viselte. Mai alakjára alig hasonlított. Sokkal nyúzottabban nézett ki, külseje még kevésbé tette szerethetővé, mint személyisége. Jerry a mai pufók testalkatával szemben inkább girhesnek volt jellemezhető.

Bár ez esetünkben nem teljesen igaz, a rajzfilmeket általában a gyerekeknek készítik. Az ő világukba nem férnek bele sokszereplős, több szálon futó sztorik, legkönnyebben azt tudják feldolgozni és megérteni, ahol a jó és a rossz állandóan ismétlődő, egyszerű klisékre épülő harca folyik. A történet helyszínéül is a hétköznapi ember, s így a gyermek által is jól ismert környezetet érdemes választani. Kertet, erdőt, játszóteret, utcát. A konfliktus forrása is legyen egy egyszerű dolog, mondjuk az élelem megszerzése. A gyermek mindenképpen azonosítja magát valamelyik szereplővel, legtöbbször természetesen a jóval. Ezért egy valamirevaló rajzfilmben mindig a jónak kell győznie, a gonosz diadalát ártatlan lelkükkel nem tudják értelmezni, teljesen összezavarodnak tőle. A Tom és Jerry esetében a kisegér, aki egy pici bútorokkal berendezett lyukban él, amely menedéket jelent számára a külvilágtól, a kisgyereket személyesíti meg. Tom figurája pedig a veszélyt, a zajos és nehezebben érthető világot, tehát a felnőtteket szimbolizálja. De időről időre megjelenik Jerry védelmezője, aki még a gonosz macskánál is félelmetesebb és erősebb, de mégis szerethető, a buldog.

A Tom és Jerryt sokat támadták agresszivitása miatt, s ez a már majdnem elhalványodó vita az utóbbi években, a Harry Potter népszerűségével, ismét felpezsdült. Az egyik oldal minden egyes elkövetett bűncselekmény mögött a médiából ömlő, és elsősorban a gyermekeket megcélzó agresszivitást látja. Mások szerint a gyerekeknek szükségük van a jó és rossz háborújának látványára, és a happy endre, s mivel nem képesek még az árnyalatok érzékelésére, szélsőségekkel kell tudatni velük a vereséget és a győzelmet. S ehhez a halál ábrázolása tűnik a legkézenfekvőbb eszköznek. Ugyanakkor a társadalom elzárja a szemük elől a születést és a halált, hiszen a való életben is a gyerek számára misztikus helyen, a kórház falai között történnek az ilyesfajta dolgok. Az öregség, betegség és a halál nem kaphat szerepet a rajzfilmekben, hiszen ezek ábrázolása nem sajnálatot vagy együttérzést ébresztene a gyerekben, hanem félelmet. Nincs más megoldás tehát, mint egy kockázatmentes csihipuhit teremteni, ahol a hősök alaposan póruljárnak, de valójában elpusztíthatatlanok, sebeik pillanatok alatt begyógyulnak, sehol egy vércsepp. Feltűnnek viszont hétköznapinak egyáltalán nem mondható fegyverek, pl. kézigránát, dinamit, vagy otthonról ismert tárgyak bukkannak elő, csak éppen más funkciót töltenek be. Ha az egyik légycsapóval legyinti meg a másikat, az bizonyára egy péklapáttal fog visszavágni. Ha az egyik csúzlival lő, a másik ágyút kerít. De mindez tét nélkül, „játszásiból”. A humor eltörpíti a való élet borzalmainak súlyát.

De hiába szidjuk a gyermek- és a rajzfilmeket, nekünk, felnőtteknek is megvan a magunk meséje sci-fi formában, ahol ugyanúgy felélednek azok, akiknek már meg kellett volna halniuk, és ahol a robbanásra még nagyobb robbanás a válasz. Nem beszélve arról, hogy mindig azt az embert szeretjük, aki a jó megtestesítőjeként csak 150 embert ölt meg, szemben azzal az aljas gonosztevővel, aki 151-et. Igazságot tenni a szörnyülködő felnőttek és a rajzfilmeket kreálók között szinte lehetetlen. Kísérletek bizonyítják ugyan, hogy a durva filmek nézése után a való életben is megnő a gyerekek agresszivitása, de hogy ezek milyen mértékben és az emberek hány százalékánál járnak súlyos következményekkel, nem tudjuk biztosan. Felmerül a szülők felelőssége is, hiszen a szakemberek azt is állítják, hogy nem pusztán a rajzfilmek megtekintése, hanem az élmények megbeszélésének és helyretételének hiánya okozza a kicsik személyiségtorzulását. Valószínűleg mindkét félnek igaza van a saját szemszögéből, de a társadalmi vita még évtizedekig eltarthat.