Na, nem húzom tovább. Hiába gondolkodom napok óta, hogyan kellene megírni, nem jön igazán jó ötlet, úgyhogy egyszerűen csak belekiáltom az éterbe: kedd óta ismét együtt vagyok Drissel.
Tesztelgettem mostanában magam, kipróbáltam különböző helyzeteket, s sokat segített az a bizonyos társkereső oldal is, ahol én nem társat kerestem (de erről majd később), meg a pszichológus, meg az, hogy körbenéztem a világban. Rájöttem, hol a helyem, mi az, ami nekem fontos, hova juthatok el másokkal, stb. Dris 10 napra külföldre utazott, s úgy emlékszem, még nem volt olyan, hogy ennyi ideig ne találkoztunk volna, ne beszéltünk volna legalább telefonon. Ez a 10 nap nagyon kellett. Letisztultak bennem a dolgok, elmúltak az aggodalmaim, s amikor hazajött, ki tudtam mondani, amit eddig nem: kitartok mellette. Megbeszéltük, nem kapkodunk el semmit, nem lógunk egymás nyakán, rengeteg időnk van építkezni. Mindketten akarjuk (!), és ez a fontos.
Nem egyik napról a másikra alakult így. Mindig is éreztem, "majd" vele szeretnék lenni, az ő családjában van a helyem. Voltak azonban megoldhatatlannak tűnő problémák is. Abban a másfél évben, amíg nem éltünk együtt, megváltoztunk, s hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy azokat a bizonyos problémákat gyerekjáték lenne rendbe tenni.
Nem szeretném túlbeszélni a dolgot. Bizonyosságot érzek és nyugalmat, hit van bennem és sok-sok terv. Ahogy mondta, rengeteg időnk van, nem kapkodunk.
A barátok majdnem a plafonig ugrottak örömükben.
Ez a post sokkal összeszedettebb is lehetne, de most ezt sikerült... Folyt. köv.
