Szándékosan nem használom magamra a depressziós szót. Annak idején, kb. 7 éve nem mentem dokihoz, nem is tudtam, hogy ez a betegség létezik, tehát senki nem diagnosztizálta hivatalosan. Azóta pedig nem voltam annyira mélyponton, mint akkor, s a felfelé törekvés arra ösztönzött, töröljem ki a szótáramból ezt a kifejezést, legalábbis magamra vonatkozóan. Nyugodtan mondhatom, mostmár vagy 2 éve nem éreztem, hogy depressziós lennék.
Sajnos az utóbbi 4 napban rám tört valami szörnyűség, talán csak vasárnap éreztem jobban magam egy picit. Piszkosul magam alatt vagyok, s elég értetlenül állok a helyzet előtt, mivel nem történt semmi változás az életemben, ami ezt eredményezte volna. Szerencsére nem a 7, hanem a kb. 2 évvel ezelőtti állapotba jutottam vissza váratlanul. Ezt tudom kezelni. Megragadtam az azóta már megismert kapaszkodókat, hogy ne süllyedjek el, de esküszöm, már eszembe jutott egy pár percre a halál, és egy pici részen megint kitépkedtem a hajam, mint annak idején. Dris szólt, hogy sebes a fejem, én észre sem vettem. Minden sokszor annyi ideig tart, úgy veszem rá magam a legapróbb rutinfeladatra is, mintha a Mount Everestet kellene megmásznom. S közben olyan érzés, mintha mindenki engem bántana, pszichésen és fizikálisan is, (vagy nem is tudom, nehéz ezt elmesélni annak, aki még nem élte át) pedig kerülök ilyenkor mindenkit, tehát esélyük sincs rá. Bevonszoltam magam dolgozni, bezárkóztam az irodámba, s hajtottam a munkát, amennyire csak tudtam, sőt, még angol nagytesztet is írtam, és igyekeztem nem kiborulni.

Ez az egy naplóm van. Azt vállaltam, hogy itt leszek őszinte, mégha ezzel kiszolgáltatottá is teszem magam. Itt dokumentálok mindent, amit később talán vissza kell keresnem.
Most furán érzem magam, mert tudom, sokan megijednek, ha ilyeneket olvasnak tőlem. Ismerősök és ismeretlenek egyaránt. De ne tegyék! Megélem az érzéseimet úgy, ahogy vannak, ezáltal tisztulnak belőlem. Tudom, kihez kell fordulnom, ha baj van, és tudom, mikor kell megkapaszkodnom a korlátban. Szerintem, ha nem mondanám ki, 100 emberből 99 észre sem venné, hogy mi zajlik bennem. Az, hogy ideültem és írom ezeket a sorokat, már azt jelenti, kifelé tartok ennek a pár napos borzasztó érzésnek a sűrűjéből. Meg az is, hogy ilyeneket hallgatok. (Csá-csá-csá) Holnapra, talán holnaputánra rendben lesz minden. Csak azt sajnálom, hogy addigra elmúlik a szép idő.