Kipucoltam a gyerekkori cuccaimat anyuék lakásából. Rátalátam egy cipős dobozra, amiben egykor apró kincseket gyűjtögettem. Szép emlékekhez fűződő papírcetliket, kütyüket. Jót nevettem, ahogy sorra előbukkantak. Itt van pl. a BKV jegyek evolúciója. Vagy a 230 Ft-os Modern Talking koncertjegy 1987-ből, s a 350 Ft-os Bonanza Banzáj BS koncertjegy 1991-ből. Ugyanez Björkkel és a Pecsában, '95-ben már 1680,- Ft :) Volt ott minden, Dömsödi és Friderikusz Produkció belépő, több verzióban is, és hasonló emlékek. Már nem vagyok gyűjtögetős típus, de jól tettem, hogy annak idején megőriztem ezeket. Nem is gondoltam volna, milyen furcsa lesz kézbe venni őket 2007-ben. Az az érdekes, hogy ezek egykor sokat jelentettek nekem, mindhez fűződött valami hatalmas élményem, s azért dugtam el őket, mert azt hittem, ha majd nagymamakoromban előveszem, mindegyikről tudni fogom, honnan származik. Még anyuka sem vagyok, de a feléről nem jut eszembe semmi.
A mosoly akkor fagyott le arcomról, amikor az Ex-szel töltött 5 és fél évünk fotói is előkerültek a dobozka mélyéről. Még sportos életmódomat követi nyomon a sorozat, biciklitúrákon, hegyekben és tavaknál. S Ex, a fotók tanúsága szerint nagyon szeretett engem.
Az ember ilyenkor szembesül a múltjával, mint ahogy most én is. Végignézhettem úgy 23 éves koromig magam. Emlékszem, de máshogy. A képek arcomba vágták a tévhiteimet, magamról, a kapcsolatunkról. Százszor rosszabb kép élt bennem ennél. Illetve akkor úgy éltem meg, hogy én vagyok a világ legcsúnyább, legbutább, legrosszabb, legértéktelenebb embere. Ezt nyomatták belém otthon ugyanis. A képeken viszont egy helyes lányt láttam. Kezemben a dobozzal és a fotókkal mélyről jövő dühöt éreztem. Ugyanakkor utáltam magam emiatt, nem akarom többet a családomat, a szüleimet, a tanárokat, a gyerekkoromat okolni, nem akarok már erről beszélni. Annyira felzaklatott a dolog, hogy a pszichológussal is erre szántuk az óránkat. Bíztatott, adjam ki a dühömet, engedjem magamnak átélni, s igenis van jogom és okom haragot érezni. Elvették a gyerekkoromat, a felszabadultság-érzetemet, a szerelem és a szex önfeledt átélésének lehetőségét, és sok mást. Azok, akiknek szava a legfontosabb volt, s akiktől az önbizalmamat kellett volna kapnom, folyamatosan kritizáltak és bántottak. Ők is valamiért ilyenek, de akkor is. Mindegy. Minél hamarabb meg szeretnék szabadulni ettől, s már értem, miért kapok most mindenbe bele, miért akarok egyszerre felelős felnőtt, talán családanya, és gondtalan tini lenni.
A két hetes depi ezután elmúlt. Olyan érzés, mintha közben letisztult volna valami bennem, bár még sok tennivalóm van hátra, de mindenképpen előbbre érzem magam. Aztán egyszer csak elhagyom ezt a nyavalygást is, hamarosan, ígérem.