Négy óra feszült figyelem és visszafolytott ingerültség árán sikerült végighallgatnom mindent, amit mondani szeretett volna. Mindezt egy félórás késért megvárva, egy McDonald's-ban, két fotocellás ajtó közt, folyamatos huzatban. Olyan hosszú listája volt, mint a lappföldi Mikulásnak december elejére. Próbáltam nem félbeszaktani. Leszívta az összes energiámat, de azt hiszem, megérte. Nem vesztünk össze, s ez már a második vagy harmadik próbálkozása, ami után úgy érzem, talán rájött, változtatni akar, és szép lassan tenni is tud érte. Szerencsére tisztában van vele, hogy most neki kell lépnie, méghozzá sokat. Még az is lehet, hogy lesz belőle valami. Felvette a vadiúj iparművészeti blézerét (ő hívja így) és pörgött-forgott a szelektív hulladékgyűjtő mellett, mint egy topmodell a kifutón. Megdicsértem, örült, előadott, nevettem, sírt, sírtam, folyamatosan babrált a napszemüvegével, folyamatosan babráltam a papírpohár fedelével. Szólt, hogy nem akar megijeszteni, de valószínűleg én is hajlamos lehetek a depresszióra, a dokijától tudja, hogy örökölhető. Jó, hogy mondja. :) Meg hogy ne vágjam fel az ereimet soha (eszembe nem jutott ilyesmi), mert úgyis megmentenek, és aztán milyen csúnya leszek. Azért meg nem érdemes. Nem tudtam, nevessek vagy sírjak. Végül annyit dünnyögtem: "megdöbbentesz".
Nem szeretnék elkiabálni semmit, pláne, hogy suttogásra sem maradt energiám. Hullok az ágyba menten.