- szerkesztés alatt -

Antibaby naplója 2004-2013

Antibaby naplója 2004-2013

Halottak napja

2007. november 01. - Antibaby
A halottak napja kapcsán jutott eszembe, mennyire különbözően gondolkodnak népek a temetésről, megemlékezésről. Nálunk szinte szentségtörés, ha nem sírunk a halál hallatán, ugyanakkor könnyeinket és kivörösödött szemünket napszemüveg mögé rejtjük. Ha csak elmosolyodunk a temetőben, már szúrós tekinteteket kapunk. Vannak kultúrák, ahol illik nagyon látványosan gyászolni, egy évig feketében járni, tartózkodni mindenféle szórakozástól, vidámságtól. Mi talán a középutat képviseljük az előbbi és aközött, ahol a temetésen vidáman énekelve, mosolyogva idézik fel az elhunyttól kapott kellemes órákat, éveket, egy-egy kedves tulajdonságát, s a szertartás után partit rendeznek a tiszteletére.
A gyász, a temetés, a halottakra való emlékezés formája mindenkinek magánügye kellene, hogy legyen. Én személy szerint nem vagyok a temető híve. Megmondom őszintén, egyetlen temetésen sem vettem részt eddigi életemben. Biztos, hogy ez változni fog, de nem azért, mert nekem fontos, hanem mert a szeretteim közül néhányan így szeretnék. Két kezemen meg tudom számlálni, hányszor jártam eddig temetőben, de egy százlábú összes végtagja sem lenne elég, ha azt kellene összeadnom, hányszor keveredtem ebben a témában vitába másokkal. Legtöbbször a családommal, mert nem tudták tiszteletben tartani a véleményemet. (Sőt, anyukám azt is mondta, szégyent hozok rá a többi rokon előtt, ha nem megyek. Rá? Nem értettem, akkor ezt most nem a halottról szól?) Rám próbálták erőltetni azt, ami csak és kizárólag belső indíttatásból működhet. Sehogy máshogy.
S mielőtt félreértésbe keverednék, természetesen a halált minden esetben szörnyűnek tartom és bár még nagyon közeli ismerősöm szerencsére nem halt meg, azért alaposan meg tud viselni, ha valaki, akit kedvelek, szeretek, vagy csak figyelemmel kísértem az életét, nincs többé. Csakhogy ez az érzés nem hozza magával a temetőt. Egy olyan helyet, amerre sosem jártunk korábban, amihez semmi közünk, ahol beosztás vagy kiosztás szerint lehet építkezni... Ott csak egy földkupac található, gaz vagy éppen gondozott növényzet, de nem az, akit én tiszteltem és szerettem. Az az ember a lelkemben, a szívemben, az emlékeimben van. Nem csak november 1-jén és 2-án, hanem mindig. Naponta, hetente eszembe jut, s életemben ott van az ő életének hatása. Ahhoz, hogy szeretettel emlékezzek meg róla, vagy hogy hiányozzon, nem szükséges a virágosnál sorban állnom, és a kijelölt másfél négyszetméteren gereblyéznem, naptár szerint jelzett időpontban. Megállok, gondolok rá, és elraktározom a szívemben.
Én így vagyok ezzel, s tiszteletben tartom, ha mások máshogyan.

A bejegyzés trackback címe:

https://antibaby2004-2013.blog.hu/api/trackback/id/tr256822365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

37621 2007.11.02. 08:25:48

nekem a halállal, temetőkkel semmi bajom, de az álszentséggel annál több, úgyhogy én is messze elkerültem őket. a dolog akkor kezd majd gáz lenni, amikor olyanok halnak meg, akiket _neked kell eltemettetni.. a többi része hitkérdés is, nagyrészt egyetértek a fentiekkel. még annyi, h sztem a legtöbb ember magát siratja.

Eszter 2007.11.02. 08:48:21

Bocs,h. kijavítalak, de november 1. Mindenszentek, november 2. halottak napja.

60396 2007.11.02. 10:09:45

jómagam ugyan fontosnak tartom temetői mizériát, de... -valóban abszurd egy kicsit a helyzet, mintha vendégségbe mennénk egy bizonyos elhunythoz. Hátborzongató. -másrészt tényleg a túlzott alakiság a tartalom rovására megy. Olyan ez, mint többi (gyász)ünnep, csupán a formalitása maradt. Viszont: így legalább a konvenciók szintjén rá vannak kényszerítve az emberek, hogy emlékezzenek meg szeretteikről, legalább évente egyszer gondozzák a sírjukat stb. Szörnyű, de ez így van. Az emberek többsége-ahogy írod- nem azét megy ki ilyenkor a temetőbe, hogy emlékezzen, hanem mert ezt csinálja mindenki. Ergo: ha nem lenne elvárás, akkor egy tekintélyes rész le se szarná, hogy mi van azzal a bizonyos sírral. (ez csupán az emberek egy részére vonatkozott)

2582 2007.11.02. 11:26:01

Eszter, köszönöm, igazad van. S ezzel eszembe is juttattad ezt a szót: mindenszentek, sérti a fülem nagyon. Nem tudom, mi a háttere, miért fordították így, de a magyar nyelvben kicsit idegennek tűnik, mert nálunk a "minden" után egyesszám kívánkozik. Mindenszent, Mindszent. Ez csak úgy eszembe jutott.

2582 2007.11.02. 11:33:07

pizzaro, de akkor mi történik, ha benőtte a gaz a sírt... vagy ha egyáltalán nincs is sír? Semmi. Az egy földkupac egy kiálló kővel/fával. Nekem. Tudom, másnak többet jelent, de akkor meg nem kell "kényszeríteni" őket. Egyébként azt az esetet meg tudom érteni, amikor valaki emlékezhetne otthon is, mosogatás, főzés, vagy zenehallgatás közben is, de úgy érzi, a temető csendje, nyugalma, gyönyörű parkja alkalmasabb terep hozzá. Ezt megértem. De ez a temetői csend és nyugalom meg nem nov. első napjaiban van.

NH 2007.11.02. 11:44:49

Szerintem temetőbe senki sem szeret járni igazán, bár tudom, hogy sok idősnek ez egy komoly program. Nincs ezzel semmi baj. Az, hogy szentségtörés-e hogy nem sírunk megint más kérdés. Hogy kerülöd a temetéseket az is teljesen normális,bár az elmúlás is az élet része, így nem érzek abban semmi rosszat, ha valakinek, akit ismertünk és szerettünk megadjuk a végtiszteséget és elkisérjük az "utolsó útjára". Viszont, az e köré kifejlődött komoly iparág sokkal jobban idegesít. Mert nem mindegy, hogy milyen flancos a szemfödél és miből van a koporsó. A 65 fölötti átlag magyar nénik bácsik, többsége a temetésre spórol. Arról nem beszélve, hogy ilyenkor halottak napján az egekben a virág ára, amit a legtöbb esetben még aznap lelopnak a sírokról, amikor odatettük. Én a magam részéről gyertyát gyújtok azokért, akik már nincsenek velem és egyet mellé teszek az élőkért is és ugyanúgy gondolok rájuk, mint az év bármely napján.

60396 2007.11.02. 18:01:15

"egyzékéterr" :-) valahogyan mnostanában sokat gondolkodom arról, hogy milyen lesz, amikor én leszek "A férfi". Valahogyan erkölcsi kötelességnek érzem. De ezt csak magamra nézve. Mindenkinek más az erkölcsiséget. A sajátomat(bár tudom, hogy ez a legjobb-az lenne a furcsa, ha nem így gondolnák) nem várom el mástól. De inkább az legyen meg konvencionális kényszerként, hogy "ki kell menni a temetőbe", minthogy "no szex esküvőig" stb. (továbbra sem magunkról, hanem az ún. kisemberről beszélek :O )

39397 2007.11.02. 20:55:05

Temetők...temetések... 11 voltam, amikor apám meghalt. Ragaszkodtam ahhoz, h ott lehessek a temetésén, minden családi tiltakozás ellenére. Ott voltam, nem sírtam. (Furcsa mód fél évvel később a TV-ben közvetített Nagy Imre újratemetést nézve volt meg a gyász, bőgés...) A sírhoz viszont azóta is képtelen vagyok kimenni, magam sem tudom, miért. Más érzelmileg igazán fontos eddig még szerencsére nem... Viszont azt sztném, ha én temetésem után igenis buliznának azok, akik szerettek :-)

6782 2007.11.02. 21:50:00

Szerintem a temetők egyszerűen szépek. Különösen szépek november első napjaiban. És az is jó, hogy van egy nap arra kijelölve, hogy foglalkozzunk a halottainkkal. Viszont a képmutatást, meg a szomszédoknak/rokonoknak szóló díszes sírköveket, temetéseket én sem szeretem...

szotyola* 2007.11.03. 08:24:28

Megmutatom ezt a bejegyzést a nagymamámnak. Pontosan ugyanígy gondolkozom, mint te, nagymamám meg úgy, mint anyukád és minden évben vita van, aztán lelki terror, végül elmegyek a temetőbe és pocsékul érzem magam, de legalább nagymamám elégedett, és nem hoztam rá szégyent :D

Dezzie 2007.11.10. 22:41:09

Mi majdnem minden héten gondozzuk a sírokat, locsoljuk rajta a virágokat, falun úgy is tartják, aki nem teszi, nem is gondol már sokat az illetőre... És ezt renjén valónak érzem, ahogy azt is, hogy a régi sírokat viszont lassan benövi a borostyán és az orgona. Ott talán már az unoka sem él... Így felejtenek el mindünket, száz év múlva már csak egy név leszünk egy kövön. És talán akkor is áll majd előttük valaki, és megpróbálja elképzelni, milyen életünk lehetett, ahogy én teszem az ilyen sírokkal. Nem ismerem őket, de tisztelem, amiért már ott vannak, ahol én szerencsére még nem, de el fogok jutni, hogy tudják, mi is van az életen túl... Szerencsésnek tartom magam, mert még az ükszüleimre is tehetek virágot, ugyanott nyugosznak, mint a többiek, és fontos nekem ez a kapcsolat az ismert őseimmel. Néha még beszélgetek is velük, nem ismerhettek, de nélkülük nem lennék én sem. Így nekünk a halottak napi koszorú, gyertya kedves kötelesség, a temetőben elbeszélgetünk a halottakkal, és a kinti csendben és nyugalomban érzem legközelebb magamhoz őket.
süti beállítások módosítása