Nem hiszek benne, hogy az idő minden sebet begyógyít. Nem ezt tapasztalom. A kis karcolásokat, azokat igen. De ami egyszer csontig hatolt...
Van egy bolt, pici kirakattal, afféle műhely. Egy idős bácsi bögréket foltoz... és nem hal éhen. Kiírta a kirakatba: mindenkinek van kedvenc bögréje, ami időnként kicsúszik a kezéből. Megreped vagy széttörik, de nincs szívünk kidobni. Ő összeragasztja, s ismét lehet inni belőle. A repedések viszont örökre megmaradnak, s azok mentén már könnyebb újra eltörni.
Milyen igaz.
Nem jövök rá, csak álmodtam-e vagy tényleg van ilyen üzlet, de a metafóra megmaradt emlékezetemben. Hazafelé megnézem.
Az én sebeim sosem múlnak el. Amikor szereztem őket, megváltozott valami, és már nem lesz úgy, mint azelőtt. Azt viszont kimondhatom: túl vagyok rajta. Érdekes, most hirtelen egyes számmá vált. Mintha csak egy lenne. Lehet, hogy a többi heget már megszoktam. De ettől még mindig ott maradnak.
Jól vagyok. Nagyon jól. Igazán alakulok. Mintha elmúlt volna az a tompa, szorongató érzés a mellkasomban. Közel harminc éve éltem vele, s mostanában önfeledtségemben egyszercsak rájövök, nincs. Megszűnt. Üdvöz' légy, második születésnap!
Jut eszembe, nincsenek véletlenek. Új lehetőségeim kapcsán találkoznom kell egy emberrel, aki sokat segít és mivel ő tesz szívességet, ő diktál. Most éppen azt, hogy végig kell sétálnom vele a Művészetek Palotáján (ha emlékszik még valaki, hogy egy ideje kerülöm azt az intézményt), közben pókerarccal szakmai beszélgetést folytatni. Épp itt az ideje.