Csendben hátradőlve figyelek már néhány napja és azon csikicsukizom, hogy beálljak-e a sorba, írjak-e a saját szemszögömből a Blaha réméről (Willfreeman-től kölcsönvéve a kifejezést, mert találó). Vagy semmit se kellene, vagy nagyon alaposat és belemenőset, a hisztériakeltésről, a média felelősségéről, a szülői és társadalmi felelősségről, a szegénységről, a törvényeinkről, a tenni soha semmit nem tudó illetékesekről, stb. Aztán végigvitatkozni vagy fél évet... Öreg vagyok én már ehhez!? Nem. Csak kicsit remény- és energiavesztett. Bár tudom, azt nem kellene.
Az eset persze durva, s nem kétséges, én is átmennék az utca túloldalára, ha tehetném. De az sem tesz boldoggá, hogy eddig is számtalan agresszív és veszélyes figura, messze túl a 18. életévén, szabadon mászkálhatott mások bántalmazása után órákkal, napokkal.

Egy dolgot említek csak, mert muszáj, s számomra leginkább ez foglalja össze, mi is történik. Az elmúlt napokban az döbbentett meg legjobban, mennyi cigányozással, mocskos románozással találkoztam lépten-nyomon. Ettől hangos az internet, az utca, a munkahelyek és a kávézók.
Olvastam valahol, egy meg nem jegyzett nevű blogban: "Üdvözöljük Romániát az Európai Unióban!". Aztán a kommentelők bőszen bólogattak és szép sorban kifejtették, hogyan kellene laposra verni a kiskölköt, keresztülnyomni egy húsdarálón, majd szorosra csomózott zacsiban visszaküldeni az anyukájába, bele.
Kifejtették véleményüket, na. Úgy európaiasan, demokratikusan, kulturáltan, ahogy kell.