A bulváron gondolkodom. Nem áll össze nekem, miért van az, hogy forog a gyomrom, ha meglátom, ki, kivel, hol és hogyan, szerelmek, házasságok, futókalandok, megcsalások, válások és újra egymásra találó hírességek. Akár kíváncsi rá az ember, akár nem, az orra alá dugják. Persze vannak fokozatai, ki mennyire merül bele. Én sosem veszek bulvárlapot, mert bár tudom, nélkülem sem halnak éhen, én aztán egyetlen forintommal sem támogatom ezt az ipart. Ugyanakkor a neten sokszor olyan formában tálalják a híreket, hogy nehéz kikerülni. S egyáltalán ki kell kerülni? Egy bizonyos szintig még az általános tájékozottságba is beletartozik. Van ennek egészséges formája?
Fel tudok sorolni egy rakás olyan hírességet, akiknek ismerem a nevét, hallom, hogy épp anorexiások vagy rehabról lógtak meg, ezzel jártak, azzal smároltak, amazzal buliztak... de mégis kik ők? Mivel foglalkoznak? Mivel lettek ismertek? Sok gazdag ember van, nekik meg gyerekeik, s azoknak meg nyugodtabb vagy balhésabb életük, de miért jut ez el napi szinten a sajtóba? Egyáltalán kit érdekel és miért?
Most komolyan, who the f*ck is Nicole Ritchie? Én vagyok tudatlan, ha azt gondolom, eddigi színészi karrierje alapján sem az Olsen-ikrek, sem Sienna Miller, sem Lindsay Lohan nem akkora durranás, hogy figyelemmel kellene kísérnem, épp mikor, milyen ruhában veszik meg új mobiltelefonjukat vagy épp kedvesek voltak-e a parkolóőrrel?
Ugyanakkor kérdezte egyszer, sok évvel ezelőtt valaki, miért folyik Molnár Anikó a csapból is, miért kell folyamatosan műsoron lennie, ha egyszer nem ért semmihez. Én akkor kapásból rávágtam: "De, valamit mindenképpen tud. Nézettséget csinálni."
Hol a határ? Mi a különbség bulvár és bulvár között? Mert emlékszem, Elvis és Priscilla Presley, Katharine Hepburn és Spencer Tracy kapcsolata még nem gagyitéma volt. Komoly filmes, zenei lapok és könyvek, sőt felsőoktatási előadások szóltak arról, szerelmük milyen hatással volt munkásságukra. Ugyanakkor Meryl Streep vagy Robert De Niro úgy is tudnak nagyok lenni, hogy szinte semmit sem hallunk a magánéletükről.

Nekünk most itt van a mindennapi Britney-nk. Komolyan mondom, én már elég régóta inkább sajnálom őt, mint kritizálom. Amíg fénykorát élte, csak simán nem szerettem, sem a zenéjét, sem a csajt, bár a tánctudását mindig irigykedve néztem. Ami viszont később történt, az egyre inkább Britney oldalára állít. Már ha kell nekem bárhova is állnom.
Minden hibája, ellenszenves húzásai ellenére áldozatnak tartom. Nagyra vágyó szülők pici lányát látom benne, akit benyomtak a táncsuliba pár évesen, aztán a tévébe, s persze mindenki nagyon boldog volt, mert a kis Britney sikert sikerre halmozott. Nem kétséges, hogy keményen dolgozott, s talán törvényszerű volt, hogy megtalálják őt a menedzserek. Aztán meg a lóvé. S tuti, hogy a 20. születésnapjára egész szobányi szerződése volt már arról, mi mindent nem tehet meg, a garantált világhírért cserébe.
Láttam egy kb. 15 perces felvételt a youtube-on, Britney egy napjából. Mindössze negyedóra az életéből, de már az 5. percben azt mondtam, idegösszeroppanást kapnék a helyében. Csak próbál a barátnője társaságában tankolni, aztán egy gyorsétteremben enni, majd betér egy mobiltelefon szaküzletbe. Mindenhol körbeveszik a fotósok, nem hallja, mit kérdez tőle a kasszás lány a kajáldában, olyan hangosan kattognak a gépek... Nem tud sétálni, nyugodtan enni, beszélgetni, vásárolni, rossz vagy jókedvű lenni.
Persze, persze, a hírnév meg a pénz... de alig hiszem, hogy ilyen életre vágyott, amikor elkezdte. Csoda, hogy zavarodott? Csoda, hogy kifordult értékítélettel él? Igazi gyerekkor, tinédzserkor, felnőttkor nélkül? Szerintem nem. Mondom, én a video 5. percében már borzalmasan éreztem magam, s ha csak egy napom ilyen lenne, megbolondulnék, az biztos.