Anyu már körülbelül szerda óta mindenkinek azt meséli, hogy kibékültünk. Én azért szkeptikus vagyok. A kibékülés hitelét csorbítja, hogy egy rakás érvet sorolt fel, miért nem lehetünk őszinték az orvosával. Még egy találkozó hátra volt a dokinővel, és elég hamar felfogtam, hogy akármit mondok majd, az szerinte pont rosszat tesz a köztük eddig felépített kapcsolatnak, vagy akárminek. Így aztán nem is nagyon mondtam semmit, csak helyeseltem, igen, másfél hete nem vesztünk össze, pedig elég sokat beszéltünk telefonon, és igen, lehet, hogy elkezdődött köztünk valami kommunikáció, amihez köszönjük, nem szükséges a doktornő jelenléte, nem szeretnénk feltartani ugyanis, majd mi magunk elintézzük (boríték). Kettecskén, ahogy eddig sosem. Gyanús nekem, hogy a hirtelen jött odafigyelés és építeni akarás tulajdonképpen csak annak szól, hogy nehogy elkotyogjak valamit, amit sikerült eltitkolni az elmúlt 14-15 évben.
Na de magamra tudok én húzni rózsaszín szemüveget, ha van értelme, nem bánom, partner vagyok, kezdjünk bele, először erősítsük meg a jelent, aztán lehet visszanyúlni a múlthoz és tisztázni szépen mindent. A doktornő bólogat, és ismételgeti: "igen, a lányának igaza van", "a lánya jól gondolja", aztán kifelé megveregeti a vállam, szép volt, kislány! Benne vagyok a kibékülősdi játékban, ha tényleg ez a cél, és nem csak az eszköz egy nagyobb kaki elfedéséhez. Meglátjuk.
