Rosszabb helyeken pár hónap vagy legkésőbb háromnegyed év után kezdem el érezni. Ez egy jobb hely lehet, mivel hat év kellett hozzá, hogy előtörjön belőlem.
Zúdítom. Nincs több türelmem a túlszabályozott, túl hierarchikus, túl bürokrata rendszerhez. Nincs több türelmem a képmutató, teszetosza, egymást leső, pletykás kollegákhoz. Nincs több türelmem az ostobaságaikhoz, az egyen-bodorított frizurájukhoz és az egyengondolkodásukhoz, nincs türelmem már a lemondó, belenyugvó életfelfogásukhoz. (Nem bennük van a hiba, ők vannak jó helyen, nekik elfogadható ez nyugdíjig, nekem meg nem feltétlenül.) Nincs több türelmem a "mit főztél a hétvégén", "milyen szép idő van" és a "mi volt tegnap a Barátok köztben" kezdetű, magasröptű beszélgetésekhez, és a századszor is elsütött, elsőre sem jó poénokhoz.
Minden reggel kések. Ahogy telnek az évek, egyre többet, mostanában úgy 30 percet. Persze, ki késne, ha nem az, aki a legközelebb lakik. :) Igaz, túlórám is van dögivel. A főnököt nem zavarja, már többször megbeszéltük, csak a munka legyen kész. Azokat viszont igen, akiket odahoz a buszuk pontosan munkakezdésre, de egy háromsoros táblázatot egy hét alatt sikerül elkészíteniük - segítséggel.
Nem mondom, minden kollegám egy egyéniség, szeretem őket, velük éltem az életem nagy részét sokáig, de egyre gyakrabban mászom falra tőlük. Lehet, hogy kölcsönös az érzés, de már ez sem érdekel. Eljutottam arra a pontra, amikor nem segít egy-két hét szabadság, nem tudok feltöltődni eléggé, hogy aztán szívvel-lélekkel folytassam. Márpedig én anélkül nem működöm. Túlságosan szabadságigénylő és önmegvalósító vagyok ahhoz, hogy a "kötelező" és "tilos" szavak hallatán ne gömbölyödjek össze és eresszem ki a tüskéimet.
Amitől most végképp kibuktam, azon a csapatépítő tréning sem segít. 50 feletti embereket nem tudunk megváltoztatni. Én személy szerint már elfogadni sem. Sokáig ment, de már nem.
A sors iróniája, hogy rám bízták a dolgozói elégedettség felmérését, ami valóban testhezálló feladat. Szép szakma ez, nem vitás. Kimeríthetetlen, s annak, aki erre született (nem én), egy csodálatos, hatalmas egységgé tud összeállni, több más tudományágat magához szippantva. A munkahelyem pedig bizonyos szempontból egy kertes, panorámás szanatórium. A kertjében virágot szedünk, labdázunk, mosolyogva tologatjuk és borogatjuk egymást. Viszont az ajtók mögött Napoleonok és Jézusok lakják.
Hálásnak kellene lennem, mert sokat segítettek. Mindent a fenekem alá toltak, mindent megadtak, és sokat tanultam. Pont ez kellett ahhoz, hogy minden szépen leülepedjen, s a szitán csak egy dolog maradjon fenn: maga a probléma. Hogy nem ez az igazi utam. Ennyi, nem több. A jelenlegi érzéseim (düh?) csak ennek hordalékai.
