Ahogy sejtettem, a feladatok érdekesek voltak és jó sok tanulsággal szolgáltak. Pont olyan belemenősre és lelkizősre sikerült, ahogy szerettem volna, csak két nap kevés ahhoz, hogy megnyíljanak, akik nem szoktak hozzá az őszinte véleményük kimondásához. Ez volt az, ami egy picit engem is visszafogott. De abban a visszajelzések is megerősítettek, hogy az életemben előfordult előzmények (pszichológus, családállítás, pszichodráma stb.) miatt jobban megy a mások előtt való megnyílás, az érzelmek felszínre engedése, pl. sírás, s talán az a feladatom ebben a közösségben, hogy amikor épp nincsenek ott a profi trénerek, akkor se hagyjam szőnyeg alá söpörni a gondokat, a konfliktusokat. Szívesen felvállalok ilyen feladatot, amíg a többiek is partnerek benne.
A két nap alatt úgy éreztem, szeretettel vannak irántam.
A trénerek a végére épp egy ilyen szeretettel feltöltő feladatot hagytak. Amikor már sok feszültség a felszínre tört, megkértek minket, adjunk egymásnak ajándékot. Nem kell több, csak egy mondat egy papírcetlire, amit aztán átnyújtunk a címzettnek. A mondat pedig valami olyat fejezzen ki, amit szeretünk a másikban. Valahogy így:
"Sokat adsz nekem azzal, hogy..."
"Azt szeretem benned legjobban, hogy..."
"Sokat jelent számomra, amikor..."
Mindenki megkapta a kis cetlijét, és hirtelen olyan boldogok lettünk... Egy csomó kollegámtól ugyanazokat a gondolatokat kaptam vissza, amit én is adtam neki. S a legtöbb esetben nem általánosságokról volt szó, hanem konkrét közös pontokról, apró személyiségjegyekről, ami másnak is feltűnt. Annyira felkavart, hogy az utolsó ebédnél már egy falatot sem bírtam enni, csak kotorgattam a villámmal a krumplipürét, aztán hazáig csöndben ültem a kocsi hátsó ülésén. Elvoltam a gondolataimmal.

Ma reggel ért a meglepetés, amikor kiderült, rajtam kívül mindenki szerint szörnyű volt az egész, mert nem fogócskáztunk és vidámkodtunk, hanem konfliktusokat boncoltunk és időnként el is pityeredett valaki. Van, aki szerint most rosszabb a csapat és több a konfliktus, mint volt. Pedig azok eddig is ott feszültek, csak nem vettünk róluk tudomást. Az pedig elég nagy baj. Szerintem.