Szerda óta nem jutottam még odáig, hogy leírjam, végre találkoztam Anával, mármint végre beülősen, végre hosszan beszélgetősen. Fáradtan, lassan felfogósan, de majdnem feloldódósan. Mondjuk Ana nem az a típus, akiből harapófogóval kell kihúzni a válaszokat, és abban a röpke 4 (uhh!) órában, amit elcseverésztünk, eléggé megvillantotta magát. Nem nyalás, nem bók, hanem tény, hogy egy rettentő izgalmas, érdekes, csodálatra méltó embert ismertem meg benne. A hétköznapi történetei nekem szinte tanmeséknek tűntek.
Na és az meg hihetetlen, hogy egy pillanat alatt férfivé váltam a társaságában. Magam is meglepődtem. Ana rezegtetett pillákkal kért, (mivel ő vérbeli antifeminista) hogy rendeljem meg neki a kaját és mindenképpen én intsek a pincérnek, és én kommunikáljak vele, mert ha neki kell, ott fogunk meghalni étlen s szomjan, az tuti. Édes volt, nevettem nagyon, és élveztem, hogy én vagyok a "határozott", pedig ez nekem meglehetősen fura szereposztás.
Jól éreztem magam, s örülnék, ha lenne folytatás. Gondolom, ezzel minimum 8615. vagyok a sorban.