Most én már nem tudom, hogy becsíptem-e attól a másfél pohár pezsgőtől vagy csak szimplán a fáradtságtól fordulok le a székről, de akárhogy is, muszáj még ma leírnom mindent.
Rohanós napunk volt ugyanis, de csodaszép, megörökítést igénylő.

Szombat és munkanap, ugyebár, s mivel nem dolgoztam, adta magát, hogy el tudunk intézni pár ügyet. Pl. be tudunk jelentkezni házasságkötésre gyorsan, ha összekapjuk magunkat. Nem kell hozzá más, csak a születési anyakönyvi kivonatunk, 30 napnál nem régebbi verzióban. Érthetetlen, miért nem jó a régi, hiszen a születési adatok nem változtak, és azt sem tudom, miért kell elmenni a születési hely szerinti anyakönyvi hivatalba, hogy egy ott kapott papírt átvigyek egy másik anyakönyvvezetőhöz... miért nem oldják meg egymás közt? S egyáltalán, miért nem érik el elektronikus adatbázisból az adatokat már régóta?
Na mindegy, fél 12-ig volt ügyfélfogadás, úgyhogy reggel 6-kor ébresztő, indulás Dunaújvárosba, Dris papírjaiért. A szép, napsütéses időben szakítottunk egy fél órát arra, hogy nosztalgiázósdiból sétáljunk is egyet. Itt éltük együtt kapcsolatunk első fél évét ugyanis, az ismerkedés, a nagy lelkesedés, a csóróskodás, a sok utazás időszakát. Rég volt, szép volt.
Aztán rohanás vissza a XI. kerületbe, az én születésimért. Majd tépés a harmadik okmányirodába, hogy még be tudjunk jelentkezni a házasságkötésre. Utolsó tíz percben estünk be, a nő már számolta vissza a másodperceket. Gondolom, mennyire örült nekünk. Nem, nem volt kedves. Mosolygós sem. Viszont kitöltött egy formanyomtatványt, amihez ilyen váratlan és fura kérdéseket tett fel, hogy születendő gyermekünknek majd melyikünk vezetéknevét szánjuk, meg ilyenek... ebben már most meg kellett volna állapodnunk?
Személytelen és barátságtalan volt az egész, de amikor az akvinő elémtolta a papírt, és azt mondta, "írja alá a menyasszony", hirtelen nagyon jó érzés fogott el. Drisnek is fülig ért a szája, láttam.

Az az igazság, hogy ez egy boldog érzés. Nem is gondoltam volna. Nem lesz ez több, mint egy hivatalos dokumentum aláírása, puszta formalitás, de így is nagyon jó érzés. Nem akartunk semmi felhajtást, nem éreztük különlegességnek, de az lett, mert akárkinek említettük, nagyon örült. Öcsém szabályosan hüledezett a telefonban, nem akarta elhinni, hogy én, a nagy házasság- és esküvőellenes, egy hónap múlva férjhez megyek. Apósék meg elvittek minket vacsorázni, "megünnepelni", pezsgőt itatni. Kellemes helyen voltunk és szuper jól telt az este. Akárcsak az egész nap. Pont olyanok voltunk végig, mint két boldog ember, azaz egy boldog pár.