Hétvégére valami igazán pihentetővel rukkoltam elő. Bár ez nem jó szó, mert a rukkoláshoz energia kell, úgyhogy maradjunk inkább annyiban, hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Valami olyasmit szerettem volna csinálni, ami leginkább hasonlít a semmit sem csináláshoz. Pl. nem kell hozzá felkelni, felöltözni, járni, beszélni, embernek kinézni, na és persze gondolkodni. Ezt nem pihenésnek hívom, mert nincs benne semmi előre eltervezett, épp csak a végelgyengülés előtti utolsó szusz távozik ilyenkor.
Kerestem valamit, ami igazán bambulós, amihez nem kell semmi mást tenni, csak egy irányba nézni, azt' majd csak lesz valami.
Lett. Megnéztem az interneten legalább 12.352 részt a Hal a tortán-ból, zsinórban, szombat-vasárnap. S mindez előre nem látott, súlyos következményekkel járt. Egész pontosan az alábbiakkal:
1. Kikupáltam magam bulvárból.
2. Kicsit betekintettem mások életébe. Döbbenten vettem tudomásul, mennyit vedelnek az emberek.
3. Felturbóztam általa az önbizalmamat, értsd: ennél még én is jobb háziasszony vagyok. Pl. ki szoktam takarítani, ha vendégeket várok; időre elkészülök a kajával, amit általában meg szoktak enni; nem a főzéshez használt fakanállal nyitogatom a szemetes tetejét; figyelembe veszem, ki mit nem szeret... ésatöbbi.
4. Egy napig mindenhatónak gondoltam magam. Bár alig tudtam kivonszolni magam a fürdőszobába, belül úgy éreztem, félkézzel rittyentenék egy 4 fogásos vacsorát 5 személyre... Hát persze.
5. Naponta kétszer eszméletlen éhség tört rám, aminek kielégítésére minimum ki kell mászni az ágyból, de még ennél elvetemültebb mutatványokat is kell produkálni. Ilyenkor még egy pizzafutárt fogadni is kész Challenge Day. Behúztam magam a csőbe, na.