Elkedvetlenítő fejlemények vannak lakáshitel ügyben. Sehogy sem akar összejönni, amit szeretnénk. Hiába látja a bank, hogy a jövedelmünk alapján tudjuk fizetni a részleteket és fedezeti oldalról is rendben vagyunk, Dris bérét figyelembe sem veszik, mert a cég, ahol munkaviszonyban van, nincs egy éves. Hiába ügyvezető, a nyugdíjas anyukám hamarabb kapna hitelt, mint ő. Ez persze az utolsó pillanatban derült ki, s borított mindent.
Leginkább az bánt, hogy a családom oldaláról nemcsak segítséget nem kapunk, de még a megjegyzéseket is hallgatjuk. Tulajdonképpen addig futja a támogatásukból és a szeretetükből, amíg azt tesszük, amit ők jónak tartanak. Márpedig az elég rövid idő.
Nem tudom eldönteni, hogy kitolás-e, amit csinálnak, illetve amit nem csinálnak. Nem pénzt kértünk, azt nem is tudnánk, csak más jellegű segítséget. Elvi szinten megértem a nemleges válaszukat, én sem mennék bele, ha egy idegen kérne hasonlót. De azt hiszem, ha az embernek a saját gyerekéről van szó, kicsit rugalmasabban kellene kezelni az elveit és a félelmeit. Vagy legalább megismerni a számok mögött álló tényeket, s rögtön rájönne, hogy nem mindig az a legolcsóbb, aminek az árcédulájára a legkisebb összeget írják, s akkor azt sem vágná a fejemhez, hogy nem érem be egy szerényebb hajlékkal. Azzal, amire a gatyánkat is ráfizetnénk, ahol nem éreznénk jól magunkat, és ahova nem szívesen szülnék gyereket sem. Csak mert ő is azt választotta 30 éve. Hát tehetünk mi arról? A mi döntésünk? Nem. Miért kellene nekünk is úgy csinálni? Mert ők úgy csinálták, és "ki lehet bírni". Ki lehet bírni. Én ennél kicsit többre vágyom. Ha már 30 évig fizetek, jó sokat, akkor a kibírhatónál valamivel többet szeretnék.
Egyébként a fene nagy luxus, ami miatt telhetetlen hedonistának vagyok beállítva, egy 45 nm-es kislakás.