Mindenki, vagy legalábbis nagyon sokan mondogatták a baráti, ismerősi körben, hogy kétszer-háromszor is megnézték a Mamma Mia!-t, meg hogy olyan jó, hogy amikor vége lett, nem akartak felállni a székből, és hasonlók. Eredetileg eszembe sem lett volna elmenni rá, de egyre kíváncsibb lettem, milyen csodából maradok ki. Az első negyedóra után már éreztem, hogy ez nem csak, hogy nem lesz a kedvenc filmem, de nagy valószínűséggel nem fogom kibírni a végéig. Rettentően szenvedtem, s lelkiismeretfurdalásom lett, hogy még két embert belerángattam ebbe a szituba. Szerencsére tök jó fejek voltak, nevettek rajta, hogy hogy kitoltunk magunkkal. A felénél meg már azon, hogy ez a film biztos csak paródia, a saját maga paródiája, más nem lehet. Ez a felismerés azonban nem volt elég vicces ahhoz, hogy a végéig kitartson. A második 50 percet már szabályosan végigkínlódtam. Pedig imádom Meryl Streep-et, ahogy mondani szokták, felőlem a telefonkönyvet is felolvashatja, mert akkor is csak jó lehet, de a mai után azt mondom, táncolnia inkább nem kellene. Pierce Brosnan-nek meg énekelni nem.
Fejhangon visítozó nők, elcsépelt poénok, erőltetetten egymásbaszőtt jelenetek, díszlet-görögország, bakik és ráadásul zenés film alatt gyakran akadozó hang, ami a mozi hibája lehet... épp csak néhány pukis poén hiányzott.
Egyébként szeretem az Abbát, pl. az olyan filmekben, mint a Muriel esküvője. Jókedvűvé tesz, de ebben a formában, ahogy a Mamma Mia! képzelte, tömény nyál és idétlenség. Inkább elborzaszt, mint kikapcsol.
Mamma Mia! Szó szerint.
