Érdekes, mennyire helyére kerül minden, amint ráfordulunk az M7-esre, jobb kezével átnyúl a sebváltó felett, és megsimogatja az enyémet. A rádióból valami melegdal szól, aztán egy újabb és egy újabb. Imádjuk mindet, olyan, mintha külön nekünk játszanák. Fülig ér a szánk.
Bejelentkeznénk, de ahogy a hotel portása meglát, már nyúl is a kulcsért, és mondja a nevem. "Már csak mi maradtunk?" - kérdezem. Nem, nem. Csak emlékszik ránk.
Hát, nem tudom, hogy ez jó vagy rossz...