Kár, hogy ezen a héten már bezár a Mauro Pizzéria Zamárdiban, kevés az idő, hogy oda irányítsam a népet, de ha minden igaz, jövő áprilisban ismét kinyitnak.

Július eleji szabadságom fő nyavalygása volt a Balaton-környéki kajáldakeresés kudarca. Most megvan, ha nem is az igazi, csak egy az igaziból. És demonstrálja, amit titkon reméltem is: egy jobb minőségű étterem is megél a magyar nyaralókból. Gondolom, nem is rosszul. Valahogy megrekedt az ország, legalábbis bizonyos vidékei, a pacal, töltött káposzta, lecsó és gulyásleves, vagy a hamburger, lángos, palacsinta és főtt kukorica vonalon, abból is a gyenge minőségnél, mert az eladható, ezt kínálják 20-30 éve, még a felirat is ugyanaz, megkopott betűk, megkopott székek, megkopott ételkínálat. Műanyag pohár, papírtálca, odacsapott, félig hideg valami, legolcsóbb, vizezett ketchup, unott arcú kiszolgálók... Zamárdiban látható, máshogy is lehet csinálni. Természetesen (bocs, de tényleg) olaszoktól tanulhatunk vendéglátást.

A helyet barátok ajánlják. Ott lesz a strandnál, a kajáldák között... ez alapján nem sok jóra számítok, de gyerünk, nézzük meg! Az első meglepetés akkor ér, amikor kiderül, hogy az utcán kanyargó sor nem a fagyis pulthoz várakozik, hanem asztalra az étterembe. A környező kajáldák konganak az ürességtől, személyzetük a teraszon ücsörög és beszélget. (Nem tudhatom, milyen náluk a fő-főszezon, de most, augusztus utolsó vasárnapjának kora délutánján ezt tapasztaltam.) Második meglepetés az ajtónálló pincér barátságos, ám pörgős stílusa. Ahogy asztalhoz jutunk a többszáz fős étteremben, azonnal jön a pincér, az italrendelésünkkel csak pördül-fordul, s már ott is van. Kedves, barátságos, bár nem sok ideje van ránk, mert nagy a hajtás, mégsincs egyetlen pofavágás, sürgetés vagy hasonló sem. Míg várunk a választott ételre, figyeljük a személyzetet. Az italpultnál olasz fiú töltögeti a poharakat, s ha megrázza a csengőt, az étterem minden pontjáról szaladnak oda a felszolgálók, hogy minél gyorsabban kivigyék a rendeléseket. Nagy a pörgés. A pincérek magyarok, de hogy is mondjam csak, nem magyar hozzáállással végzik a munkát. Felállok, hogy megkeressem a mosdót, s már meg is szólít egy fürgén mozgó felszolgáló, hogy miben segíthet. Ott lesz, balra hátul, s egy darabon el is kísér, közben felkap egy pizzát a pultról és elviszi egy utunkba eső asztalhoz. Mire visszaérek, már kihoztak egy jó adag bruscettát előételként. Az étterem dugig, de 18 fős társaság érkezik, hát ripsz-ropsz összeverődik 2-3 pincér, asztalokat egymás mellé tolnak, székeket köré dobálnak, alig 30 másodperc, és át is rendezték a terem egy sarkát. Valahol egy vendég szól, hogy szeretne kenyeret a leveshez. "Egy pillanat", szól oda egy srác, és tényleg annyi, már jön is a kis kosárkával. Közben megkapjuk az ételt, igazi olasz pizza, vöröshagyma helyett fehérhagymával. Kimondottan finom, de az a vicces, hogy olasz viszonylatban nem is nagy szám a kaja, mégis ki vagyunk rá éhezve a mirelitzöldséges, magyar tésztás kínálat után. Amíg a számla megérkezik (talán egy perc sem telik el), a szalvétára nyomott olasz-magyar kisszótárból gyakorolhatunk. Ti amo, Buon Giorno!, per favor és társai. Persze lehet, hogy ez nem kedvesség, csak finom célzás a jómodor elsajátítására.
Nem fizetünk sokat, semmivel sem többet, mint bárhol máshol, bár azon gondolkodom, míg a kijárat felé lépdelünk, hogy ha picit megemelnék az árakat, ugyanígy teltház lenne, csak talán kicsit kisebb őrülettel... de lehet, hogy az olaszoknak lételemük ez a ricsaj, pörgés, és csak mi szédülünk bele, hogy a csendes üdülőben punnyadással nagyon kontrasztos.
A legjobb, amitől aztán elalélok, hogy ha egy vendég a kijárat felé igyekszik, a pultos fiú felkiált, hogy Arrivederci, majd az étterem legkülönbözőbb pontjain tartózkodó pincérek egyszerre visszhangozzák: Arrivederci, arrivederci. Ez így szinte folyamatos, hiszen gyakran váltják egymást a vendégek, de amikor nekünk zendült fel a kórus, komolyan megilletődöm.

Mosolyogva távozunk, még egy csavaros krémfagyit nyomunk az út túloldalán, hosszú farmerben leheveredünk a parton, nézzük a strandolókat, majd back to the city, the capital of Hungary.