Eljött a nap, amit már vártam. Nem tárt karokkal, de tudtam, hogy bekövetkezik. Reggel kimásztam a fürdőszobába, és ott is maradtam. Teltek a tíz-húsz-harminc percek, és képtelen voltam bármit is csinálni a magam elé bambuláson kívül. Aztán jött a szédülés, hascsikarás, és társai. Valahogy eljutottam a telefonomig, hogy értesítsek mindenkit: a mai nap elmarad.

Túlhajtottam magam, és hozzájött még némi ez + az.
Miért csinálom mindezt? Aki ismer, tudja, hogy nem hajtok a munka hőse címre. Megbízható, pontos és szorgalmas igyekszem lenni, de kétszer is meggondolom, miért áldozom fel a szabadidőmet. Huszas éveimet 8-9 óra munkával és tartalmas estékkel, hétvégékkel töltöttem. Leszámítva, amikor írogattam. Az elmúlt másfél év viszont máshogy alakult, egyszerre változott meg az életünk, értünk el fontos mérföldkövekhez, és minden irányból jöttek a lehetőségek, amelyeket butaság lett volna nem kihasználni, mivel hosszútávú befektetéseink gyümölcsei. Mondjuk inkább félérett gyümölcsöknek őket. Az egyik oldalon ott a biztos pont, amiből élek, a másikon a lelkesítő, aminek tenni szeretnék a jövőbeli sikeréért. Pont azért, hogy egy-két év múlva már ne így teljenek a napok, ne rohanással és ne úgy, hogy belenézek a tükörbe, és egy elgyötört, karikásszemű szörny néz vissza. Megint ülhessünk szombat délelőtt 11-kor a kedvenc kávézónkban, beszélgessünk a politikáról és az élet nagy kérdéseiről, s nem legyen más dolgunk hétvégén, csak pihenni és egymással foglalkozni.
Max. fél évet adok még magunknak és ennek az őrületnek. Úgy érzem, ennyit még megér és ki is fogom bírni. Mert egyébként, fáradtság ide vagy oda, nagyon izgalmas dolgok történnek.

Most pedig megyek aludni.