Tegnap:
Álltam a téren, vártam a buszt, nem jött. Elkezdtem hát bóklászni a kirakodóvásár pavilonjai közt. Hátulról köszöntél rám, én meg megörültem, és ahogy fordultam, már lendületből mondtam volna, hogy itt is csak a sok kacat van, rengeteg haszontalan, viszont ronda, valaminek álcázott semmi. Olyan, ami eleve hulladéknak született. Megörültem, hogy valakinek elmondhatom, de megelőztél, vékony hangon ujjongva odaugrottál egy pulthoz, kotorásztál a pici, piros, fényes csilingelők, és a fehér, szárnyas kütyük közt, s majdnem vettél élből tizet, mert adhatnál mindenkinek, meg egymásnak is, te is egy ilyen kis izét, én is egy ilyen kis izét. Lépkedtem egyik lábamról a másikra, éreztem, hogy ezt nagyon nem akarom, de nem szóltam, nehogy megbántódj. Egy pillanat alatt fényévekre kerültünk egymástól.
Megjött a busz.

Ma:
Spontán szerveződött közös shopping-olásunk egész kellemesre sikerült. Volt bennünk valami közös. Tudod, az a szép, nagy, felettébb kényelmetlen fülű Puma-szatyor. A kölcsönös türelem, az egyszerre megéhezés, egyszerre elfáradás. Így az átfagyott kezek sem zavarnak, és az esti tea is jobban esik.