Anyu költözik, lassan második hónapja tart a pakolás folyamata, egy őrület az egész. Az utolsó három hétvégén én is nála dobozoltam (mert mit nekem az, ugye, október óta folyamatosan költözésben vagyok), függetlenül attól, hogy ő felénk sem nézett, amikor mi cuccoltunk át egyik lakásból a másikba.
A nála pakolászós napok időnként durván feszült hangulatban telnek, máskor meghalunk a röhögéstől, és simán előfordul, hogy a kettő közt csak pár perc telik el.
Ebben az alaphangulatban ma eljutottunk öcsémmel a törékeny holmikig, anyám meg a kezünkbe nyomott egy kupac papírt, hogy azzal tömjük ki a tányérok, poharak, tálak közt a helyet.
Valószínűleg nem látta szemüveg nélkül, hogy mit adott oda, de az exeink kinyomtatott és összegyűjtött fotói voltak (mert anyukámnak van ilyen gyűjteménye). Összenéztünk öcsémmel, és rögtön vágtuk, ugyanarra gondolunk. Nekiestünk jó nagy lendülettel összegyűrni a képeket és begyömöszölni a poharak közé. Némelyiknél kidudorodtak az erek az öklünkön, beleadtunk mindent, amit csak tudtunk. Nem mondom, hogy nem esett jól. Sőt.
Ott volt mindenki, juditzsoltszilvizolinóripeti.