Nekem sosem volt vizsgadrukkom, nem izgultam sem az érettségi, sem más vizsga előtt különösebben. Nem voltak álmatlan éjszakáim ilyesmi miatt, és mindig hagytam, hogy az osztálytársaim előre toljanak, hogy én menjek be elsőként szóbelizni, pedig írni százszor jobban szerettem. Bevállaltam, túl voltam rajta hamar. Nem vagyok az a típus sem, aki még a folyosón vadul lapozgatja a tételeket, abban a hitben, hogy az utolsó 3 percben meg tud tanulni belőle bármit is. A bizottság előtt sem szoktam különösebben izgulni, persze szokatlan a szitu, mert szerepelni nem szeretek, de inkább az jellemző, hogy amikor már ott ülök, teljesen megnyugszom, kisimulok, eszembe jut minden, amit nem is hittem volna.
Ez volt eddig, úgy emlékszem.

Az élet más, vizsgamentes területein viszont elég gyakran előfordul, hogy mintha nem is én lennék, váratlanul zavarba jövök, szerencsétlenkedni kezdek és még a nevemet is elfelejtem. Lehet ez egy négyszemközti beszélgetés egy száz éve ismert haverral, vagy akár egy bemutatkozó látogatás egy fiú családjánál. Máskor meg szintén váratlanul olyan határozottsággal lépek fel, hogy magam is meglepődöm. Időnként brillírozom, néha meg totál blokk. Nem jövök rá, mi befolyásolja, de a legegyszerűbb szituációkban is le tudok fagyni teljesen. Képtelen vagyok irányítani magam, és ez megijeszt.
No, hát a nyelvvizsgám is épp egy ilyen leblokk lett. A folyosón még én szólítottam le másokat, barátkoztam, sztoriztam, viccelődtem, mint aki épp csak erre járt, és semmi veszítenivalója nincs, aztán bent a legegyszerűbb kifejezések sem jutottak eszembe. Majd' elsüllyedtem a szégyentől, mert tudtam, hogy tudom, amit nem tudok. Teljesen hülyének nézhettek, ahogy hebegtem-habogtam és alapszintű mondatokkal próbáltam kifejezni magam. Szörnyű érzés.