(vallomás)
Sosem voltam nagy bolondja az ezotériának, de az utóbbi időben nem lehet nem észrevenni, mennyire odarakja elém az élet a pont nekem szóló helyzeteket, kikerülhetetlenül.
Összegeztem kicsit, és rájöttem, átalakult az óvatossággal barátinak nevezhető köröm, s minő véletlenségből épp olyan tulajdonságú emberek kerültek bele, amilyeneket korábban - beismerem, merő előítéletből - finnyáztam. Nem írom le pontosan, mert nem szeretnék megbántani senkit vele. Bevonzottam, akiket be kellett, hogy megtanuljam a leckét.
A másik, hogy hónapok óta tartottam az idei tavasztól, mert közelgett egy bizonyos projekt egy bizonyos céggel együttműködve, akikkel én nem nagyon szerettem volna találkozni, személyes okokból. Tulajdonképpen ez is csak információhiányból fakadó aggodalom volt, hogy megeshet, úgy sorsolja a gép, hogy a tárgyalóasztalnál ott ül majd szemben, aki jobb lenne, ha nem. Ciki, nem ciki, én olyan vagyok, aki ezen képes hónapokig gondolkodni, minek mennyi az esélye, hogy lehetne másként alakítani, stb. Aztán jött a válság, vagy nem is tudom, hogy mi, és a projektet jegeltük. Nem mondom, megkönnyebbültem.
Majd egyszer csak úgy alakult, hogy a projekt mégsem lesz teljesen elvetve, és amikor megint elkezdtem volna fázni tőle, szinte hihetetlen véletlenek soraként kettesben találtam magam egy liftben annak a bizonyos cégnek a vezetőjével. Két emelet nem sok, de éppen elég volt arra, hogy míg a másik fél udvariassági beszélgetésnek vette, feltehessem a kérdéseimet, és a válaszokból helyre rakhassam a hiányzó képkockákat is, megnyugodva, hogy nagyjából annyi az esélye a legrosszabb verziónak, mint a lottóötösömnek.