Ritkán van az, hogy minden szar, de most egyszerre lett kisebb-nagyobb munkahelyi és (breaking!) magánéleti válság, én meg nyilván nem örülök. Tudom, hogy mindent rendbe teszünk, valahol rövidebb, máshol hosszabb idő alatt, és hogy nincs nagy gond, meg mindenhol becsúszik az ilyesmi... blabla. Csak egy dolgot nem értek. Ha van egy olyan alap megállapodás, hogy bármi gond van, megbeszéljük, és általában tudjuk is tartani magunkat ehhez, akkor miért nem elég, hogy szólok és szólok és szólok? Miért kell megvárni, míg minden borul és hiszti van meg kimerülés? Sírás kell, harag és mosolyszünet ahhoz, hogy odafigyeljünk? Úgy tűnik, igen.
(Mire ezt leírom, már megtörtént az észbekapás, túl vagyunk pár beszélgetésen és elindult talán valami a jó irányba. Az egyik területen legalábbis mindenképp.)