Még nem is számoltam be az Amerikai psycho-ról, amit a beígért olvasós évem keretein belül sikerült majdnem 3 hónap alatt kiolvasnom. Nem gondoltam, hogy ennyire lassan fogok haladni, de ez is azt jelzi, hogy nem fér bele több könyv az életembe, mint amennyi eddig is, de azért próbálom idén tényleg egyiket a másik után "falni". Nem olyan könnyű, ha az embernek csak a tömegközlekedési eszközökön van ideje olvasni, és ott egyrészt összefut kollegákkal, akiket meglátva illik a táska mélyére süllyeszteni a könyvet, másrészt előfordul, hogy a férje elviszi autóval munkába, legalábbis fagyos februári napokon, és akkor megint csak ugrott az olvasás.

A könyv cseppet sem tehet arról, hogy ennyi ideig olvasódott, ugyanis imádtatta magát. Talán életem legjobbja, de ezt félve mondom, mert nagyon nehéz összevetni egy gyerekkori, tinédzserkori és felnőttkori olvasmányt, és akkor még egyéb élethelyzetekben minket megtalált történetekről nem is beszéltünk. Mindenesetre nagyon szerettem az Amerikai psycho-t, a vicces fordítási és nyelvhelyességi hibák ellenére* is végig ott bujkált benne valami egyedi humor, valami olyan stílusosság, amitől egyszerre borzadtam el és nevettem szinte folyamatosan. A kor, amelyben játszódik, pedig újabb mosolyognivalókat ad, pl. a műben Whitney Houston a zene istennője, az viszont érthetetlen, hogy Peter Gabriel miért szállt ki a Genesis-ből, ha egyszer a vak is látta, hogy szólókarrierjével nem ér el sikereket és eltűnik majd a süllyesztőbe. Mókás ez innen, 2009-ből nézve, süllyesztőbe veszett Whitney-vel és elég szép pályát befutott Peter Gabriel-lel.

Még nem is számoltam be az Amerikai psycho-ról, amit a beígért olvasós évem keretein belül sikerült majdnem 3 hónap alatt kiolvasnom. Nem gondoltam, hogy ennyire lassan fogok haladni, de ez is azt jelzi, hogy nem fér bele több könyv az életembe, mint amennyi eddig is, de azért próbálom idén tényleg egyiket a másik után "falni". Nem olyan könnyű, ha az embernek csak a tömegközlekedési eszközökön van ideje olvasni, és ott egyrészt összefut kollegákkal, akiket meglátva illik a táska mélyére süllyeszteni a könyvet, másrészt előfordul, hogy a férje elviszi autóval munkába, legalábbis fagyos februári napokon, és akkor megint csak ugrott az olvasás.

A könyv cseppet sem tehet arról, hogy ennyi ideig olvasódott, ugyanis imádtatta magát. Talán életem legjobbja, de ezt félve mondom, mert nagyon nehéz összevetni egy gyerekkori, tinédzserkori és felnőttkori olvasmányt, és akkor még egyéb élethelyzetekben minket megtalált történetekről még nem is beszéltünk. Mindenesetre nagyon szerettem az Amerikai psycho-t, a vicces fordítási és nyelvhelyességi hibák ellenére* is végig ott bujkált benne valami egyedi humor, valami olyan stílusosság, amitől egyszerre borzadtam el és nevettem szinte folyamatosan. A kor, amelyben játszódik, pedig újabb mosolyognivalókat ad, pl. a műben Whitney Houston a zene istennője, az viszont érthetetlen, hogy Peter Gabriel miért szállt ki a Genesis-ből, ha egyszer a vak is látta, hogy szólókarrierjével nem ér el sikereket és eltűnik majd a süllyesztőbe. Mókás ez innen, 2009-ből nézve, süllyesztőbe veszett Whitney-vel és elég szép pályát befutott Peter Gabriel-lel.

Az egész Amerikai psycho iránti rajongásom a filmmel kezdődött, amit nem is tudom, hányszor láttam. Sokszor. Aztán mindenki, akivel beszéltem róla, állította, hogy a könyv sokkal jobb, úgyhogy adta magát, hogy nekiálljak. Most azt mondom, nem volt teljesen igazuk. Szerintem egyik sem jobb a másiknál, csak egyszerűen más. A filmen is remekül átjön, aminek át kell jönnie, de mivel film (és itt főleg az időbeli korlátra gondolok), nem tudott olyan részletgazdag maradni, mint a regény. Az utóbbinak pedig épp ez a nagy előnye, az előbb már említett, tragikummal átitatott humorán túl.

Előre elhatároztam, hogy próbálok kívülálló maradni, és úgy olvasom majd a legkegyetlenebb részeket, hogy felfogja ugyan az agyam, de ne akarja vizuálisan is elképzelni, mert akkor végem. Ez a könyv 3/4-éig ment is, aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ülök a buszon, és amikor egy nő szexuális kínzásáról olvasok, kezemmel a lábam közé kapok. Máskor, amikor fúró törte át egy lány fogsorát, hirtelen a számhoz tettem a kezem. Aztán körbenéztem, hogy ugye nem vett észre senki semmit. Nehéz volt elvonatkoztatni a szörnyűségektől, mert ez a regény úgy ér bármit is, ha beledöglik az olvasó, és ezt persze tudja is előre és vállalja. Ehhez képest nem viselt meg annyira, mint gondoltam, de a tavaszi lelki egyensúlyvesztéshez talán hozzájárult (legalábbis mintha onnan datálódott volna), hogy Patrick Bateman egy kiéheztetett patkányt vezetett egy csövön keresztül egy nő sajtkrémmel kikent vaginájába, majd amikor a patkánynak már csak a farka látszott ki, kihúzta a csövet a nőből... de a könyv, minden kihagyhatatlan, átugorhatatlan borzalma ellenére nem öncélú, megdöbbenteni akaró horror, inkább figyelmeztető jel, egy elanyagiasodott, kiüresedett világ előképe. Szerintem zseniális.

* Át kellene nézetnie a kiadónak a szöveget, 2009-et írunk, és már van szavunk egy csomó olyan technikai "szerkenytűre", sportágra, tevékenységre, amivel 1991-ben még megküzdött a fordító.