Szombaton volt az első házassági évfordulónk. (Igen, már el is rohant egy év.) Meg kell, hogy mondjam, van még min dolgoznunk. Szeretjük egymást, jó a kapcsolatunk, anyagilag gyarapodunk, szép lassan rendeződnek a dolgaink, de belekerültünk abba a bizonyos mókuskerékbe, ahonnan nagyon-nagyon-nagyon nehéz kiszállni. Főleg, ha saját vállalkozásról van szó, és beletettél sok évi munkát és nem kevés pénzt belefektettél. Egy erős kapcsolat bírja fél évig, esetleg kicsit tovább, de ha már két éve tart... Ez az egész lassan felőrölhet minket.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én sosem vágytam efféle életre, nem voltam karrierista. Végeztem a munkám mindig, ahol épp kellett, de a magánéletemhez, a pihenőórákhoz és a szabadsághoz mindig is ragaszkodtam. Sosem szerettem volna éjjelig dolgozó férfit magam mellé, sőt. Most meg az van, hogy a szombatokat is külön töltjük, ő a melóban, én meg intézem a saját dolgaimat, vagy teszek-veszek otthon. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel, és időnként feszültséggel. Csak hát egy dolog a terv, és más dolog a tény.
Szombat este még azt írtam volna, hogy fenébe a házassági évfordulóval, ha a kedves nélkül tölti az ember. Aztán lett tányér méretű, csodaszép királyliliom, beillatozta a lakást, másnapra lett mosolygós férj, aki megnevettet, szuper étterem az eddigi egyik legfinomabb kajával, amit valaha ettem, és lett család körénk, kiöltözős, közös témákat találós, és hétfő estére végül megérkezett a boldogság is.
Lehet, hogy csak meg kellene tanulnom, hogy ez nem az az időszak, amikor elemeznem kell a kapcsolatot. Csak élvezni az együtt töltött perceket és a külön töltötteket is, aztán várni, hogy a kanyar után ezek találkozzanak, és egy, szélesebb útban folytatódjanak.