Csendesen, feltűnésmentesen nézegetem Michael Jackson klipjeit, és becserkésztem a Jacko-összest az mp3-gyűjteménybe, és most jó nekem.
Nem vagyok késésben, mert nem a haláláról szeretnék foglalkozni, csak mostanra állt össze bennem valami, amit nem szívesen hagynék ki a naplómból.

Aki már MJ nevének olvasatára is sugárban hány, szerintem jöjjön vissza később. Nem szeretnék senkit kínozni a saját blogomon.

Csendesen, feltűnésmentesen nézegetem Michael Jackson klipjeit, és becserkésztem a Jacko-összest az mp3-gyűjteménybe, és most jó nekem.
Nem vagyok késésben, mert nem a haláláról szeretnék foglalkozni, csak mostanra állt össze bennem valami, amit nem szívesen hagynék ki a naplómból.

Aki már MJ nevének olvasatára is sugárban hány, szerintem jöjjön vissza később. Nem szeretnék senkit kínozni a saját blogomon.

A videókat nézve rájöttem, az utóbbi évek bulvárhírei mennyire felülírták azt, amit egykor MJ jelentett és jelentenie kellene máig. Nem voltam feltétel nélküli, meg másmilyen rajongója sem, de sok emlékem fűződik hozzá.
Az első, ami eszembe jut, amikor Budapesten forgatta a HIStory-t, és az akkori barátnőmmel szaladtunk utána mindenhova, egy kb. 30 fős degenekből álló társasággal együtt. Állt közöttünk egy skandináv fiú, aki mindenhova a sztár után utazott, ebből állt a 24 órája, a hét minden napja, az egész élete. Amikor meglátta Jacko-t, a nyakába akasztott sípot kezdte fújni, mint az őrült. Ebből MJ mindig tudhatta, hogy a srác ott van. Legalábbis ő így gondolta.
Ha jól emlékszem, a szálloda előtt álló rendőrök súgtak, hova indul majd onnan a sztár, és igyekeztünk megelőzni az autóját BKV-val, hogy hamarabb érjük a célhoz és majd lekaphassuk, amikor kiszáll a kocsiból. Közben telefonfülkéből tájékoztattuk az otthon maradt szülőket, hogy épp hol jár Jacko (az, hogy mi hol járunk, mellékes volt). Próbáltuk lefotózni a még zoom-mentes gépünkkel, minél közelebbről, de ez még abban az időben volt, amikor tényleg hihetetlen nagy sztár volt, sokan vigyáztak rá. Vannak is papírképeim, amin gombostű méretben felismerhető Michael Jackson és Lisa-Marie Presley a Bethesda és a Heim Pál Gyermekkórház ablakánál, ajtajánál. Az utóbbinál úgy gigáncsapott egy portás az alkarjával, hogy percekig nem tudtam, élek-e még. Az előbbinél pedig feltűnt Friderikusz Sándor is, aki ugyanúgy szeretett volna kontaktusba kerülni Jackson-nal, mint mi, a kerítésen csimpaszkodó tinik. Nem tudom, neki végül sikerült-e.
Tudom, nem volt sok értelme az egésznek, de sosem felejtem azt a napot, és nem hiszem, hogy nagyobb hülyeség volt loholni utána, mint ha brahiból macskát dobáltunk volna az erkélyről vajaskenyeret kötve a hátára, vagy kipróbáltunk volna mindenféle drogot, esetleg feküdtünk volna a strandon az aktuális kötelező olvasmányt bújva... egyszerűen buli volt, a maga módján, és ha még 32 évesen is ezt pötyögtem le ide elsőként, akkor tényleg az volt. Az más kérdés, hogy ha ma lennék annyi idős, már eszembe jutna, milyen rossz lehet ennyire ismert embernek lenni, akinek állandóan menekülnie kell valakik elől.

A klipeket nézve felidéztem a nagy Jackson-táncokat, megunhatatlanok. És jé, vannak lépések, amelyek mintha Justin Timberlake-től vagy Britney Spears-től lennének ismerősök. S felidéztem azt is, hogy MJ mindig megelőzte a korát, az ő klipjeiből lehetett tájékozódni, milyen trükköket, milyen technikát fognak évek múlva használni a filmesek és klipkészítők. Az én korosztályom és a nálam idősebbek biztos emlékeznek, de akik a 80-as évek közepén vagy később születtek, lehet, hogy nem is értik, miért nagy szám a Black or White vagy a Remember the time videója.
Kettőt csatolok most be ide, az elsőt azért, mert érdemes megnézni ezt a mozgást, milyen precíz:



A másik meg egyike a legjobbaknak, és 7:40-nél beszarás, ahogy a kissrác nyomja:



Aztán ott van még a We are the world. Meghatározó emlékeim fűződnek hozzá. 8 éves voltam akkor, anyukám pedig ezen a klipen keresztül mutatta meg, milyen sokszínűek az emberek, és hogy aki fura és akár őrülnek is tűnik, az inkább egyéniség, és ezért csak szeretni és tisztelni érdemes. (Szívesen visszajátszanám neki mostanában az akkori szavait.) Ha képzeletben visszarepülünk 1985-be, egy magyarországi kislány csepeli panelházbeli szobájába, el tudjuk képzelni, hogy tényleg fura látvány volt neki egy akkori Tina Turner vagy Cyndi Lauper, de ha jól emlékszem, még Bruce Springsteen mimikáját is szokatlannak találtam.


A videók után következtek azok a napok, amikor minden otthon töltött percben Jacko-dalokat bömböltetek. Széttáncoltam magam a Blame it on the boogie-ra és a ......-ra, felfedeztem ismét, hogy a Bad album majd' minden száma világsláger, és hogy én igazán a 70-es évek Michael Jackson-dalait szeretem legjobban, a vidám, dinamikus funky-t, a Thriller nem az én zeném, bár nincs vele bajom, aztán a Billie Jean, Beat it, Smooth Criminal időszak megint bejön. Aztán az Earth Song, Heal the World, Give it to me már túl szentimentális az ízlésemnek.

Nekem ez Michael Jackson. Ahhoz képest, hogy sosem voltam a rajongója, nem kevés.