Az Ausztráliától nem vártam szinte semmit. Ehhez tudni kell hogy minimálisan olvasok csak előre a filmekről, épp csak annyit, ami alapján el tudom dönteni, hogy adjak-e neki egy esélyt. Az Ausztráliát kosztümös (mi más?) történelmi drámának gondoltam, ami nem kimondottan az én műfajom, de a két főszereplő és Baz Luhrmann (akinek eddigi, egyedi stílusú filmjeit szerettem) kíváncsivá tett. Azért fel voltam készülve rá, hogy egy majdnem három órás giccses-pátoszos valami lesz, amitől a hajam az égnek áll, de az első óra után úgy voltam vele, hogy giccs ide vagy oda, nem idegesítő, bár őszintén szólva kicsit sem izgattak rá, hogy végül sikerül-e behajtani a "mihaszna jószágokat" a hajóra vagy nem. De odáig, hogy beérnek, tehát úgy nagyjából a feléig, egy elég nézhető film. Kellemes, szellemes mese. Lehet, hogy kellett volna tenni egy pontot, a többit átvinni egy második részbe, és akkor csak azt ócsárólnám, megállapítva, hogy a folytatások már csak ilyenek, nyomába sem érnek az első résznek. Na, de a készítők nem tettek vége főcímet a sztori közepére, és innentől elindultak a lejtőn. Klisék sora, vödörnyi nyál, rétestésztaként nyújtott jelenetek, és elvesző figyelem, "mikor lesz már vége" érzés. Baz Luhrmann csillaga nálam most kicsit haloványabban fénylik, de remélem, lesz még okom dicsérni.
Az Oscar-jelölés a jelmezekért szerintem is jogos, és nézni tényleg van mit, gyönyörű tájképek váltakoznak, de sokszor minden másról elvonja a figyelmet Nicole Kidman felpumpált szája.
Sosem fogom megérteni, miért kell három órás filmet csinálni, ha két órányi cucc sincs benne. Mintha nem azért született volna meg a három órás mozi, mert kinőtte a másfeles kereteit (szerintem pl. a Forrest Gump egy pozitív példa erre), hanem fordítva. A "nagy film" az minimum 160 perc, aztán majd jól elnyújtják, agyonmagyarázzák benne, amit csak lehet. Ebben, és még valamiben rímel a lejjebb szereplő Benjamin Button-ra: a narráció, amit a félvér kisfiú random törtmagyarsággal nyom, három órán át elég zavaró. A random törtmagyarság alatt azt értem, hogy a szinkronszövegben nem következetes, hogy akkor most beszélni vagy nem beszélni madgyar. Az egyik, bonyolultabb szót teljesen jól ragozza, aztán egy egyszerűt meg rosszul vagy sehol... így inkább mímeltnek hat, mint életszerűnek.
Kapom kölcsön sorban a filmeket. Egy csalódás, egy kellemes meglepetés, egy sima, egy fordított.
Az Ausztráliától nem vártam szinte semmit. Ehhez tudni kell hogy minimálisan olvasok csak előre a filmekről, épp csak annyit, ami alapján el tudom dönteni, hogy adjak-e neki egy esélyt. Az Ausztráliát kosztümös (mi más?) történelmi drámának gondoltam, ami nem kimondottan az én műfajom, de a két főszereplő és Baz Luhrmann (akinek eddigi, egyedi stílusú filmjeit szerettem) kíváncsivá tett. Azért fel voltam készülve rá, hogy egy majdnem három órás giccses-pátoszos valami lesz, amitől a hajam az égnek áll, de az első óra után úgy voltam vele, hogy giccs ide vagy oda, nem idegesítő, bár őszintén szólva kicsit sem izgattak rá, hogy végül sikerül-e behajtani a "mihaszna jószágokat" a hajóra vagy nem. De odáig, hogy beérnek, tehát úgy nagyjából a feléig, egy elég nézhető film. Kellemes, szellemes mese. Lehet, hogy kellett volna tenni egy pontot, a többit átvinni egy második részbe, és akkor csak azt ócsárólnám, megállapítva, hogy a folytatások már csak ilyenek, nyomába sem érnek az első résznek. Na, de a készítők nem tettek vége főcímet a sztori közepére, és innentől elindultak a lejtőn. Klisék sora, vödörnyi nyál, rétestésztaként nyújtott jelenetek, és elvesző figyelem, "mikor lesz már vége" érzés. Baz Luhrmann csillaga nálam most kicsit haloványabban fénylik, de remélem, lesz még okom dicsérni.
Az Oscar-jelölés a jelmezekért szerintem is jogos, és nézni tényleg van mit, gyönyörű tájképek váltakoznak, de sokszor minden másról elvonja a figyelmet Nicole Kidman felpumpált szája.
Sosem fogom megérteni, miért kell három órás filmet csinálni, ha két órányi cucc sincs benne. Mintha nem azért született volna meg a három órás mozi, mert kinőtte a másfeles kereteit (szerintem pl. a Forrest Gump egy pozitív példa erre), hanem fordítva. A "nagy film" az minimum 160 perc, aztán majd jól elnyújtják, agyonmagyarázzák benne, amit csak lehet. Ebben, és még valamiben rímel a lejjebb szereplő Benjamin Button-ra: a narráció, amit a félvér kisfiú random törtmagyarsággal nyom, három órán át elég zavaró. A random törtmagyarság alatt azt értem, hogy a szinkronszövegben nem következetes, hogy akkor most beszélni vagy nem beszélni madgyar. Az egyik, bonyolultabb szót teljesen jól ragozza, aztán egy egyszerűt meg rosszul vagy sehol... így inkább mímeltnek hat, mint életszerűnek.
Az Égető bizonyítékról először csak annyit hallottam, hogy borzalmas, meg ne nézzem, elpazarolt idő az életemből. Csak elkezdődik, aztán véget ér, és a kettő közt nincs semmi. Ismerősöm, aki így vezetette be, hozzátette, nem is érti, olyan nagy sztárok, mint George Clooney, Brad Pitt vagy John Malkovich hogyan vehettek részt benne. Elraktároztam az információt, de aztán hetente belebotlottam egy-egy kritikába a filmről, és többen dicsérték. Amikor pedig megláttam, hogy a Coen testvérek műve, megkértem az ismerőst, mégiscsak adja kölcsön. Nem bántam meg. Dehogy elpazarolt idő az életemből. Egy agyament-zseniális vígjáték, épp olyan, amilyet csak a Coen-ek tudnak alkotni. Eleinte nem érted, mi ez a zagyvaság, aztán már nem tudod, hogy idétlen vagy óriási. Próbálod kitalálni, hogy mi sül ki belőle, de persze pont az ellenkezője. Tele van pakolva fordulattal (a trailerében sajnos többet is lelőnek), zseniális karakterekkel és zseniális színészekkel. A fentiek mellett meg kell említeni Tilda Swinton-t és Frances McDormand-et is, és be kell vallanom, kezdem megkedvelni Clooney-t színészként. Egyedül Brad Pitt-ről nem tudom eldönteni a filmben, hogy erőltetett-e vagy hiteles, de ha a szemét figyelem, inkább az utóbbi. A köréjük épített abszurd helyzetekből nálunk gurulva nevetés lett. Még napok múlva is idézgettünk belőle.
A mostanában látott filmek közül a legnagyobb csalódás a Benjamin Button különös élete volt. Talán azért, mert ezt vártam legjobban, s úgy készültem, hogy ütni fog. Aztán már a kezdő jeleneteknél éreztem, hogy nem olyan. A haldokló asszony a nyöszörgésével, ami végigkíséri a filmet, pont olyan idegesítő volt, mint az Ausztrália kis narrátora. Aztán a visszafelé járó óra, aztán a napló, és oops, bele a történetbe, de még ide-oda ugrálva... eltelt egy fél óra, és még semmi. Aztán egy óra, és még mindig semmi. Aztán úgy éreztem, fél nap is elmúlt, pedig még csak 80 perc a 166-ból.
Azt hiszem, az volt a legnagyobb hibája, hogy ezzel a jó alapötlettel (Benjamin öregemberként születik, aztán egyre fiatalabb és fiatalabb, míg végül csecsemő nem lesz) nem kezdtek szinte semmit. Csak egy szerelmi szál, amibe nem is igazán tudtam beleélni magam, és semmi más. Csak telik az idő, a filmbeli sztoriban és a képernyő előtt is, és nem történik semmi. Ugyanakkor mégis, Benjamin dolgozik, szeret, háborúba megy és mindent megír egy naplóban, amelyet élete szerelmének címez. Ennyi, de a részletek olyan aprólékosan vannak bemutatva, annyira szájbarágtak mindent, hogy alig tartotta fenn a figyelmemet. Egy-egy ötlet vagy jelenet engem a Forrest Gump-ra és az Amelie csodálatos életére emlékeztetett, de ott valahogy mindennek láttam a célját, mindennek megvolt a helye. Itt csak elhúztam a számat.
Nem értem a rengeteg díjat és jelölést, és nem értem a sok pozitív kritikát sem, de nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó ilyen eset. A Benjamin Button szerintem mégis sokáig emlékezetes marad, ha másért nem, akkor azért a bevállalásért, trükkrengetegért, vizuális effektusokért, amivel Brad Pitt saját maga játszhatta el aggastyán és huszas évei elején járó önmagát is. Az az érzésem, hogy a látványba tett munka annyira elvonta az alkotók energiáit, hogy a történet és a film ritmusának megtartása már nem kapott elég figyelmet. Azt amúgy sem értettem, hogy ha BB azért hagyta ott a családját, hogy ne okozzon gondot, amikor majd gyerek lesz, akkor miért tudott mégis vele foglalkozni a nő, és hol volt akkor a kislánya, de lehet, hogy itt már félálomban voltam, és kimaradt egy lépés. Az örök vesszőparipám pedig, hogy émelyítően szentimentális, sablonos, giccses. Csak hogy egyet, a legdurvábbat említsem, a végén a kórház ablakában megjelenő kolibri már tényleg a túlzások túlzása. Még azt vártam, hogy berohan a 2-3 éves Benjamin, és lassított felvételen borulnak egymásra a lányával... Tudom, hogy sokaknak bejön, de nekem nem tetszik egy ilyen film. Nem rántott magával, pedig azt vártam. A látvány, a színészek és ahogy Cate Blanchett táncol, az lenyűgöző, de 166 percen át nekem kevés.
A Hét életet nem csak azért hagytam a végére, mert ez a legfrissebb filmes élményem, hanem azért is, mert ez ragadott magával a legjobban. Rég nem láttam ilyen jó filmet. Érdekes, olvasok olyan véleményeket, hogy épp ez okozott többeknek csalódást és semmit nem éreztek utána. Én meg pont ellenkezőleg.
Idealista vagyok, minden filmnek örülök, amelyik jó emberekről szól, mégha nehezen is hihető, hogy léteznek ilyenek. A Will Smith alakította főszereplő végig ezeket a jó embereket keresi, és jó ember maga is, hát nem hihetetlen? Nem. Mert úgy van megcsinálva, hogy akár el is tudom képzelni, hogy ez létezhet. Pedig ízekre lehetne cincálni, hogy hogy nem tartóztatták le már az "eset" után, és hogy sikerült így az öccsével a "deal" hivatalos részét elintézni. (Igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne lőjjek le semmit azoknak, akik nem látták, de értsék, mire gondolok, akik már túl vannak rajta. A trailer sajnos itt is sok mindent elárul előre.) De valahogy minden karakter hihető, s bár szokatlan történet, de akár meg is eshet. Mindezekkel együtt szerintem attól érdekes és izgalmas, hogy nem egyenes a történetvezetése. Csapong, és soha nem árul el eleget ahhoz, hogy a néző tudja, miről is van szó. Ezt-azt meg lehet sejteni, de a végére is maradnak meglepetések. Az ilyen filmeknél, ahol csak az utolsó 10 percben derül ki, miről is van szó, kedvem támadna újranézni, és a végkifejlet ismeretében csekkolni, mikor milyen információk hangzottak el, amiről akkor még nem tudhattuk, hogy fontos.
A Benjamin Button-nál írtak miatt feltétlenül ki kell emelnem, hogy pl. ennél a filmnél nem zavartak idegesítő klisék, nem kezdett Rosalio Dawson nyomdagépe szíveket nyomtatni, vagy hasonlók. Igaz, nekem a tökéletes befejezés az lett volna, ha a fürdőkádas jelenetnél megjelenik a stáblista, az utolsó 5 perc csak elmagyarázza, aminek amúgy is össze kellett már állnia, és megríkatja még egy kicsit azokat, akik minden szomorú szerelmi történetnél sírnak (pl. engem), de ezt sem úgy teszi, hogy túlzó lenne.
Lezárásul a végszó: szerintem.
