Most csak két filmet vártam be, és már küldöm is ki a bejegyzést, mert mindkettő nagyon erős hatással volt rám, és nem szívesen tuszkolnék be még mást is melléjük.

A szabadság útjai

Kedvenc szívbemarkoló témám. Az unalmas, középszerű életbe ragadt, kitörni vágyók vívódásai. Akár az Amerikai szépség. Vagy az Út a vadonba. Lehet, hogy másnak más történetek ugranak be, nekem hirtelen ezek.

Többször kellene megnéznem A szabadság útjait, hogy biztosan mondhassam, szeretem vagy sem. Néha nagyon jól érzékelteti a karakterek fásultságát, dühét, kívülállóságát, de az elején még olyan érzésem is volt, hogy túl szájbarágós. Néha nem értettem Frank-et, néha nem értettem April-t, pedig az élethelyzetük maga nagyon is ismerős. Nem értem, miért hajtogatta a nő folyton, hogy "ne beszéljünk róla". Miért nem beszélték meg?
Sírtam.
A vége szerintem túlzás, jobban szerettem volna valami más befejezést. Nem happy end-re gondolok, csak valami kevésbé képtelenre. Legalábbis a kanapéról felállva még ezt éreztem, de másnap visszagondolva már úgy láttam, hogy a film a szabadság széles fogalmán belül a nők mozgásteréről is szól. Arról, hogy még egy erős személyiségű nő, aki tudja, mit akar, még ő sem ugyanazokkal az esélyekkel mocorog ebben a férfiközpontú társadalomban (ráadásul az 50-es években járunk), és a szabad döntés joga számára csak látszólagos. Ha mégis önállóan bátorkodik dönteni, az végzetes lehet. Nem marad neki más, csak mindig tökéletesen sminkelt háztartásbelinek lenni, gyerekeket nevelni, meleg vacsorával várni a ház urát, és teleszülni neki a házat. Vagy nem. És akkor ez lesz, mint a filmben is.
A szabadság útjai a mindennapi élet kérdéseit feszegeti, ráadásul elég hitelesen.

Nem gondolhattam komolyan a múltkor, hogy Leo DiCaprio-nak csak a Titanic előtti időszaka mozgat meg. Itt is nagyot alakít, a nem kevésbé remek Kate Winslet oldalán. Valahol azt olvastam, talán nem véletlen, hogy épp a Titanic két főszereplőjét hozták ismét össze, hiszen ez is egy kis "fricska" a beteljesületlen szerelmekről szóló, nyáldús filmeknek: lám, lám, ilyenek lennének a hétköznapok, ha Leo nem süllyed el az óceánban, és a hajó épségben partot ér.
De senki ne higgye, hogy ez a Titanic 2. része. Itt két órán át családi perpatvar van, veszekedéssel, kisírt szemekkel, szomorú arcokkal. Párkapcsolat, érzelmek boncolgatása.
(Mindent összevetve nálam 8-9/10. És muszáj újranéznem.)

A metódus/A Grönholm-módszer

Több címe van neki. Illetve A metódus cím alapján szereztem meg, a főcímben A Grönholm-módszer hangzik el, de az internetes filmkatalógus-oldalakon még A módszer címen is találtam róla ezt-azt. És hogy ne legyen olyan egyszerű, létezik ugyanez, kevesebb szereplővel és egyetlen díszlettel színházi előadásként is.

Aki eddig nem hallott erről a filmről (többet nem próbálom meg a címével említeni), ne ijedezzen, teljesen normálisan fejlődő, egészséges ember. Én is csak HR-es berkekben futottam bele a témába, egy nálam buzgóbb kollega rákeresett egy kiválasztási kulcsszóra a neten, és így jutottunk el először a színdarabig, aztán a filmig. A kollektíva egy része robogott is jegyet venni, de mivel én színházba már csak akkor megyek, ha a hajamnál fogva húznak, inkább megszereztem a filmverziót. Jó döntés volt.

Mindent lelőnék, ha bármit is elárulnék a történetből, úgyhogy csak annyit, amennyi az első pár percben is kiderül: 7 jelölt besétál egy multinacionális vállalat meeting room-jába, abban a hitben, hogy egy kiválasztási folyamat akárhanyadik lépcsős interjújára jöttek. Az interjúztató személy azonban csak nem akar megérkezni, s a várakozók egyszer csak azt veszik észre, hogy egymás ellenfelei lettek, de nem tudják, mi zajlik körülöttük és valójában kikkel ülnek egy szobában. A feszültség egyre nő.
A Grönholm-módszer egy kicsit az AC (Assessment Center) kiválasztási folyamathoz hasonlít (ahol egy egész napos, sőt, néha több alkalmas együttes feladatmegoldás során szép lassan kibontakozik a jelöltek igazi énje, rejtett képességeik vagy épp hibáik, levetve azt az álarcot, amit egy 15-30 perces interjúra általában magukra vesznek), csak durvább.
Konkrétumok elmesélése nélkül: nagyon jól megírt párbeszédek, összetett viták és erkölcsi harcok zajlanak a szereplők közt, a történet tele van fordulatokkal, és remek színészeket találtak a megvalósításhoz. Bizonyos részeknél úgy éreztem, 2-3 mondatonként érdemes lenne megállítani és kielemezni.
Nem szeretem azt írni, hogy bárkinek is "kötelező" megnézni, de kimondottan ajánlom kommunikációs, pszichológiai, HR és politikai pályán mozgóknak, vagy oda készülőknek, illetve mindenkinek, aki puszta kedvtelésből érdeklődik ezen területek iránt.
(Nagyon tetszett, 9-10/10.)