Szóval felmondtam. Kaptam egy ajánlatot, amin kb. egy napig gondolkodtam, nem tovább. Utána már csak osztottam, szoroztam, Kollektív Szerződést és Munka Törvénykönyvét bújtam, és döntöttem. Dönteni a legnehezebb, minden más már gördülékenyen megy.

Nem tudom már, hogy kezdődött. Valamikor szerettem itt dolgozni, szerettem bejárni, szerettem a feladatokat. Én egy örök lázadó vagyok, egy nagy kritikus, de attól még, hogy lehetne jobb is, ami jó, az jó.

Úgy évente, kétévente megnézem az Office Space-t. Talán 6x láttam már 1999 óta, különböző élethelyzeteimben. Az utóbbi 2 alkalommal furcsa mód új poénokat vettem észre benne. Aztán még újabbakat. Mert ami eddig elsikkadt, azt már lett mihez kötnöm. Saját élményanyag, vagy mi. A filmet egyre intenzívebben röhögtem végig, de a végére mindig szomorúbb és szomorúbb lettem.

Van valami fura abban, amikor az ember "biztos hátterű" cégnél dolgozik. Amikor nyugdíjas állása van, stabilan keres, tud számítani a 13. havi fizetésre stb. A kényelmesbe könnyű beleszokni és ahogy telnek az évek, egyre nehezebb elképzelni, milyen lehet az élet "odakint". Veszélyekkel telinek tűnik.
Elkezdtem hinni benne, hogy van élet a cégen kívül is, és elkezdtem vizionalizálni, hogy az én helyem valahol ott "kint" található. Aztán vártam. Igazság szerint másra, mint ami jött.

8 év hosszú idő, nem lehet csak úgy kilépni belőle. Érzelmileg érintve vagyok, nem is kicsit. Sok a szép emlék, és sok a sérelem is. Még majdnem másfél hónap, amíg utoljára kisétálok a kapun. Addig próbálok helyretenni kapcsolatokat, amelyek a stressz hatására egy ideje nem kapták meg a megfelelő figyelmet és törődést. És persze rendesen átadni, amit át kell.

A bejelentésre érdekes reakciók jöttek. Azt hiszem, mindenki meglepődött, hogy ezt megléptem, de később sokan azt mondták, tőlem ezt várták. Amilyennek megismertek, az alapján ezt kell tennem. Tehát voltak, akik örültek és gratuláltak, mert igaz, hogy egy ajtót most bezárok, de egy másik ki fog nyílni. És voltak, akik bár megértettek, el is pityeredtek. Csodálkoztam, nem gondoltam, hogy sírás is lesz (pedig még nem is vagyunk a végén). Amikor a férfi kollegák szemét is látod bepárásodni a hír hallatán, arra gondolsz, talán voltak, akik mégis szerettek.

Nem titok: a férjeméknél fogok dolgozni. Tudjuk, hogy van kockázata, anyagi és kapcsolati szempontból is, de bízunk az ítélőképességünkben, a kapcsolatunk erejében, lelkesítenek minket a közös feladatok, és úgy gondoljuk, remekül ki fogjuk egymást egészíteni a munkában.
A többit még nem tudom. Egyelőre megélem az elmúlással kapcsolatos érzelmeimet, töltöm a felmondási időmet és végzem a dolgomat.

(Ui.: A blogra is lehet még jó hatással a környezetváltozás. Többször jutottam már arra, hogy frusztrál, ha kollegák olvasnak. Ez a nyomás most megszűnik: nem lesznek már a kollegáim.)