Telefonon mondtam meg anyukámnak, hogy felmondtam. Egyetlen kérdése volt: és ahova mész, ott fogod használni az angolt? Meglepett, hogy ez az első és legfontosabb szempontja, csak annyit dünnyögtem rá, hogy "biztos többet, mint most".
Egy héttel később leül velem szembe egy pizzériában, kér egy teát a pincérlánytól, és - mint aki már napok óta el szeretné mesélni a nagy felfedezését, csak nem volt rá lehetősége - nagy vehemensen belekezd. Arra jött rá, nagyon jól döntöttem, amikor kiléptem, mert én ide tulajdonképpen túlképzett vagyok.
Félrenyeltem kicsit a kaját, a szemöldököm felszaladt a tarkómig... nem, nem, a kollegáim 90-95%-a diplomás, én nem, úgyhogy nem igazán nevezném magam túlképzettnek. - mondom halkan. De ő nem tágít, csak mondja, mondja, lelkesen érvel: gondolj csak bele, itt dolgozol felsőfokú nyelvvizsgával, miközben egyszer sem kell megszólalnod angolul... A diploma, az egy papír, de mondd csak, hány kollegád tud még felsőfokon egy nyelvet?
Igazad van, egy sem. - mondom annyira halkan, ahogy csak tudom, nehogy más asztaloknál meghallják, és ezzel ráhagyom. Aztán arra gondolok, legalább egyszer nevetni, és nem csak dühöngeni tudok azon, mennyire különbözően gondolkodunk.
