Elkényeztettek az utolsó hetemen, sok szeretetet kaptam. Hatvan valahány e-mail jött, amelynek kétharmadában személyre szabott, visszaemlékezős üzenet volt. Egy doboz marcipán, egy cserép virág, egy szál rózsa, egy CD és persze a kávéfőző... na nem, mintha az ajándékok számítanának. Elcsíptek a kollegák úton, útfélen a házban, és mindenkinek volt egy jó szava hozzám. Újaknak, régieknek, fiúknak, lányoknak. Még két vallomás is becsúszott a végére, nagyokat pislogtam a meglepettségtől.
A sors (vagy nem) akarta úgy, hogy épp azzal ne sikerüljön összefutnom, akivel még utoljára a legjobban szerettem volna. De sebaj! Minden úgy van, ahogy lennie kell.

Az normális, hogy semmit, de semmit nem érzek azzal kapcsolatban, hogy ma utoljára kisétáltam azon a kapun? Nem sírtam, nem nevettem, bár akkor már inkább az utóbbi... 
Ja, és hawaii inges napot tartottunk páran.