Vajon mire tud Budapesten kulturált közönség összegyűlni? Az A-hára. Valahol érthető, de mégis meglepődtem, mennyire sima az ügy. Lökdösődés, bunkózás nélküli este, kb. félházzal, ami épp elég a jó hangulathoz, de külön jó ahhoz, hogy az ember mozogni is tudjon a küzdőtéren. Ki is használtam, én koncerten még ilyen fesztelennek soha nem éreztem magam.

Odafelé Dris riogatott, hogy török Morten-imitátor jön, majd meglátom, aztán benne leszünk a Naplóban... Szerencsére nem lett igaza.

Volt már részem nagyobb show-ban, láttam már látványosabb díszletet, hallottam már jobb hangosítást is. A tegnapi A-ha koncert mégis életre szóló élményt adott. Alaposan feltöltött, lebegek tőle még mindig. Mondom ezt annak ellenére, hogy a körítés hagyott némi kívánnivalót maga után, néhol szegényesnek hatott. Mára viszont a hibákra már nem akartam emlékezni, és sikerült! Csak a zene, a hang (A Hang!), a feeling... az maradt meg. És hogy milyen jó fej volt a magyar közönség. Ismerték a számokat, nem csak a Take on me-t, hanem mindet, még a 2009-es albumról is. Ahogy együtt énekeltük a Hunting High and Low-t, még real time-ban előttem van. A zenekar köszönt mindent ezerszer, az elmúlt 25 évet, ja, nekünk, magyaroknak is. Kedvesnek és szerénynek tűntek. A közönség pedig méltó lelkesedéssel búcsúztatta el őket, szerintem megkapták a maxi size szeretetcsomagjukat. Nagy sikerük volt.
Úgy jöttünk ki, hogy hű, ez nagyon igényes zene...

Ezen a héten Morten Harket-be vagyok szerelmes.
Megint, és mint mindig. Az örök plátóim.