Épp ezen gondolkodtam pár napja, csak kicsit másra jutottam, mint Parapet.
Régen, gyerekként, anyagi okokból másoltuk a kazettákat, vagy felvettük a dalokat Komjáthy György kívánságműsorából. (Volt "magnósoknak" blokk benne, ami azt jelentette, hogy nem dumáltak bele a számba, előtte és utána hagytak egy kis szünetet, amikor le lehetett nyomni a play+rec gombokat, ügyesen, koncentrálva, egyszerre. Konkrét, egész délutános program volt, hogy ott ült valaki a családból a magnónál, befeszült ujjal a play+rec-en, és ha Gyuri bácsi bemondta, hogy Baltimora-tól jön a Tarzan boy, vagy Richard Sanderson-tól a Reality, azonnal cselekednie kellett. Emlékszem, egyszer kértem egy Simply Red számot (mert már kezdett kibontakozni a saját ízlésem), másnap a mindenkinek járó 15 perc hírnév jegyében az egész suli tudott róla. Ebből az alkalomból néhányan egészen odáig merészkedtek, hogy meg is szólítottak a folyosón. Komjáthy Györgyöt mindenki hallgatta.
Na de visszatérve az eredeti témához, amikor másoltuk a kazettákat, és még a kezdeti CD-s időszakban is, én mindig megcsináltam rendesen a borítójukat. Ha volt színes fénymásolásra lehetőség (már inkább a CD-k bejövetelekor), akkor úgy, ha meg nem, akkor fekete-fehérben. Általában még a szövegkönyvet is lemásoltam, celluxszal összeillesztgettem a papírcsíkokat, úgyhogy nagyon is emlékszem a régi kazetták borítóira.
Manapság, az mp3 és a letöltések korában, szerintem ilyesmire kevesebb figyelmet fordítanak az emberek. Sokszor sajnálom, hogy csak pendrive-on kapok meg valakitől egy zenét, és nem tudom, milyen külsőt álmodott meg hozzá a művész és team-je. Persze meg lehet nézni a neten, de az már nem ugyanaz, mint amikor a kezedbe veszed, forgatod, lapozgatod a szövegkönyvet. Sajnálom, hogy ez szép lassan kikopik a mindennapokból, még ha sok lemezt meg is veszünk eredetiben, akkor is ezt a tendenciát tapasztalom.