...azokra az estékre, amikor jöhet valami komoly, valami elgondolkodtató.

Kótyagos szerelem

Van itt olyan, aki szereti Adam Sandler vígjátékait? Ha igen, ígérje meg, hogy nem olvassa el, amit írok (és nem nézi meg a Kótyagos szerelmet), hanem szépen a második filmre ugrik! Vagy a harmadikra.

Ez a legfrissebb filmélményem, és szerintem az évben az első igazán jó választás. Nagyon tetszett, bár csak később jöttem rá, hogy mennyire, amikor már órákkal a film után Drissel elkezdtünk beszélgetni róla.
A címe szerintem egy tévedés. Elsősorban a magyarra gondolok, nekem azt sugallja, hogy a címadót is megtévesztette Adam Sandler neve a stáblistán. Vagy a fordítással is erősíteni akarták, menjen csak be jó sok Sandler-rajongó a moziba, aztán majd úgyis rájönnek, hogy csőbe húzták őket.
A Kótyagos szerelem ugyanis nem úgy vígjáték, ahogy azt sokan gondolják, inkább keserédesen, drámaian az, vagy mondjuk annyira, mint a Minden vilángol. Adam Sandler meg annyira komikus benne, amennyire Robin Williams a Sötétkamrában. Semennyire. Bár nem szívesen hasonlítgatom semmihez.
Szerintem a legnehezebb, hogy akiknek tiszta szívből ajánlható, azok elhiggyék, hogy tényleg meg kellene nézniük. Ne tartsanak tőle amiatt, hogy Sandler. Azt mondanám, mindenki, aki a "romantikus vígjáték" besorolás alapján, és tudva, hogy ki a főszereplő, nem nézné meg, az nézze meg! Aki meg igen, az ne! Ennyi.
Véleményem szerint ez egy művészfilm, és ahogy Dris fogalmazta meg a lényegét: nagyon jól megmutatja, milyen az, amikor totál tele a tököd mindennel és mindenkivel. Amikor már fel sem fogod, mi zajlik, csak színes rohanó fénycsík minden, mert annyira ELÉG! a világból. Az egyetlen, ami fontos, az a szerelem.
Gondolom, az sem véletlen, hogy a végére került a főcím. Tulajdonképpen ahol a film véget ér, ott kezdődik minden.
(Nálam 9/10-es.)

Csak Ön után!

Ezt a francia filmet még Puzsérék ajánlották az utolsó adások egyikében (A hét mesterlövésze c. műsor a RadioCafén). Nagyon sok filmet annak a műsornak hatására néztem meg, az ebben a bejegyzésben szereplőket is.

Nekem ez a film egy ínyencfalat. Ahogy az előzőt, úgy ezt sem tudom semmihez sem hasonlítani. A műfajok fura keveredése, egyszerre dráma és vígjáték. Épp, mire nevetnél rajta, szomorú lesz, aztán ismét vicces. Lassú, lassú, gyors, gyors.
Néha úgy éreztem, már csak kevésen múlik, hogy ne váljon idétlenséggé, de sosem lépte át azt a határt.
(Aki nem látta még, de szeretné megnézni, az most ne olvasson tovább.) A vége nem happy end, de valahol mégis az. Az ember hajlamos az elesettnek, a gyengének drukkolni egy filmben, miközben figyelmen kívül hagyja a reálitást, az érzelmek kiszámíthatatlanságát és kegyetlen valóságát. Ez a film a francia vígjátékokra jellemző túlzások mellett is hitelesen mutatja be, milyen a depresszió, és hogy nagyon meg lehet bántani valakit, miközben épp segíteni szeretnénk neki. A nem happy end végülis a legigazságosabb véget, az egyetlen elfogadható végkifejletet hozza. Ráadásul nem magyarázzák túl, csak sejtésünk van, mi is történik a továbbiakban a szereplőkkel és mi zajlik a fejükben.
(8/10-es nálam.)

Apró titkok

Úgy ajánlották, mint valami hű, de nagy filmet. A témája alapján abszolút nyitott is voltam rá, szeretem az ilyen "boldogtalan vagyok az amerikai kertvárosban, most hogyan tovább" történeteket. Szívesen boncolgatok párkapcsolati összefüggéseket, és nagyon örülök, ha jó filmet találok ebben a témában. Ritka, de nem esélytelen.
Az Apró titkok sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kevésnek éreztem, hacsak nem szándékosan azt mutatta meg, sokak érzelmi intelligenciája milyen alacsony. Az eredeti cím (Little Children) sejtet valamit abból, hogy igen, arról van szó, hogy ezek a karakterek gyermeki szinten megragadtak. Milyen gyakori is az ilyesmit. Ha ez volt a film célja, akkor oké. Annak jó. Komolyan venni viszont nem tudtam. A probléma ismert, de a kidolgozás szerintem felületesebb, mint amilyennek lennie kellene. Nem tartott tükröt és nem mondott újat.
A vége, a két főszereplő döntése logikátlannak és érzelmileg is alaptalannak tűnik. Nincs kidolgozva, miért döntenek így, aztán mégis úgy. Nem szeretném lelőni, mire fut ki a történet, de magyarázatot a döntésekre sem képi, sem gondolati, sem érzelmi síkon nem kapunk. Ráadásul megdöbbent, hogy meg sem próbálnak beszélni a házastársukkal, változtatni a helyzetükön pedig végképp nem. Amit végül változásnak éreznek, az talán egy újabb hasonló helyzetbe vezet. (Egyiküknek végül úgyis el kellene menni dolgozni, és akkor ugyanaz a szitu, mint amiből kimenekültek.) A megoldás a szeretetben, őszinteségben és nyílt kommunikációban lenne, legalábbis én így gondolom. De úgy tűnik, erre eleve képtelenek. Mégcsak fel sem merül bennük. A karakterek maguk is furák, szélsőségesek. Vagy jók, vagy rosszak. A férfi, azaz apuka feje felett glória van, akármit is tesz, mesébe illően jó pasi. Ilyen már nincs is. Aki meg negatív szereplő, az negatív, és kész. Egy pillanatot sem szentel rá a film, hogy őket is megértsük vagy legalább megismerjük. És itt nem is a pedofilra gondolok, sokkal inkább a főszereplő nő férjére, illetve a főszereplő férfi feleségére.
A színészek viszont nagyot alakítottak. A főbb szerepekben Kate Winslet, Patrick Wilson, Jackie Earle Haley és Jennifer Connelly.
(6-7/10-nél többen nem tudok rá adni.)