Mentem nagy magabiztosan az orvoshoz, mit nekem egy kis vérvétel. Hát... úgy fájt, hogy majd' összecsináltam magam. Azt mondja a doki, ne húzzam el a karom, mert tönkrevágom a vénámat. Miért, elhúztam? Észre sem vettem, csak azt, hogy irdatlanul fáj, úgy, ahogy még soha, megközelítőleg sem. Mondja, hogy olyan ez, mint a fogorvos. Az is kellemetlen, de azért nem tanácsos elhúzni a fejem, mert a végén még véletlenül levágják a nyelvem. Nevet. Höhh, jó hasonlat.
Megint a karomra néz, áh, mondtam, hogy ne húzza el, ezt így nem szabad. Kihúzza, leragasztja, kezdjük előlről a másik karomon. Már remegek, mint a kocsonya, de mantrázom magamnak, hogy nem lehetek ilyen puhány, nem lehetek ilyen puhány. És jé, a másik karban nem fáj. Most akkor jól érzem, hogy nem én voltam rossz véradó?
Az ilyesmi előfordul, mindenki hibázhat. Csak az a baj, hogy egy ilyen apróság megvisel lelkileg. A fizikai fájdalom hamar elmúlik, de ezek után már attól is összerezzenek, ha azt mondják: Itt írja alá!