A blog nem csak szórakozás, de terápiás eszköz is, és dokumentáció önmagunknak, szóval a fontos dolgok akkor sem jó, ha kimaradnak belőle, ha már sajnos aktualitásukat vesztették.
Sajnos megtörtént, ami megtörtént, de ha visszanézek az elmúlt 9 hétre, úgy érzem, nagyon sokat tanultam magamról, tanultunk magunkról. Ha lehet, még közelebb kerültünk egymáshoz, érdekes tapasztalatokra tettünk szert a családban, baráti körben, és rengeteg mindent megtudtunk a babavárásról. Bár korai volt még, de óhatatlanul elgondolkodtam azon, vajon hogyan fogom megélni a szülést, milyen lehetőségek vannak egyáltalán, és azon is, milyen "elveket" vallok a gyereknevelésben. 9 hét rövidke időnek tűnhet azoknak, akik már több gyereket is végig kihordtak, de tényleg nagyon sok tapasztalattal lettem gazdagabb ebben a közel 2,5 hónapban is. Ha pedig így van, miért ne írnék le párat a blogba is, akár a jövőbeli énemnek, akár másoknak?

Ezért úgy döntöttem, némileg átfogalmazva, de a piszkozatban várakozó írásokat is közzé teszem, igaz, nem abban a vidám, boldog hangvételben, amilyenben eredetileg szerettem volna.

Az egész úgy kezdődött, hogy éreztem, hogy valami más. Nem tudtam volna megmondani, mi, de furán éreztem magam. Néha mindenféle előzmény nélkül rámtört, hogy el fogok ájulni, aztán pár pillanat múlva már megint jól voltam. Egyik napról a másikra nem fértem bele a melltartóimba. Közelgett a menzesz ideje, de nemcsak, hogy elmaradtak a premenskor szokásos kellemetlen tünetek, hanem kimondottan kisimultnak, jókedvűnek éreztem magam. Már egy hete biztos voltam benne, hogy mindez minek a jele, amikor végül elvégeztem a tesztet. Az eredmény: két csík. Nagyon örültünk, mondanom sem kell.

Mi sosem erőltettük, hogy teherbe essek. Nem gördítettünk ugyan akadályt elé már egy jó ideje, de nem hőmérőztem, nem naptáraztam, gyakran előfordult, hogy a peteérés napján épp nem is voltunk egy országban sem, nemhogy egy ágyban. Hagytuk, hogy a természet és a kedvünk megtegye, amit kell. Tisztelem azokat a nőket, akik bármit megtesznek azért, hogy gyerekük legyen. Erősnek tartom őket, hogy az utolsó utáni esélyben is bíznak, és sokuk tényleg sikerrel is jár, mert elszánt és nem adja fel. Ehhez képest én úgy voltam vele, hogy szeretnék gyereket, nagyon örülnék, ha sikerülne teherbe esnem, de ha mégsem úgy alakul, akkor sem gondolom, hogy nem élet az élet. Ha lennie kell, lesz. Abban Drissel egyetértettünk, hogy nem hiszünk benne, hogy ki kellene kényszeríteni a "sorsból".

Na, de vissza a két csíkra, és a hírre. Nem szerettünk volna, és nem is tudtunk volna várni a "bűvös" 12. hétig, hogy elmondjuk a rokonoknak. Dris szülei nagyon jól reagáltak. Főleg az anyukája örült látványosan, a hír utáni első éjszaka nem is nagyon tudott aludni, olyan izgatott volt. Másnap küldött egy üzenetet, hogy szeret minket és biztos benne, hogy nagyon jó szülők leszünk. Jól esett, mert pont erre a lelki támogatásra volt szükségünk.
Ezzel szemben az én anyukám nem hazudtolta meg magát, amikor megtudta, nagymama lesz. Ismerem egy jó ideje, felkészültem rá, hogy váratlan dolgokat fog mondani, de még így is meglepődtem. Össze-vissza kezdett beszélni, minden gondolat, ami átsuhant az agyán, ki is jött a száján, és a nagy részük nem éppen a szeretetről és az örömről szólt. Próbáltam később nem gondolni rá, de azért éreztem, hogy ezzel még lesz egy kis dolgom.
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amikor végül a rossz hírt elmondtuk neki, szokatlanul normálisan reagált. Szeretnék majd beszélni vele az érzéseiről és az enyéimről.

Ahogy megtudtuk, hogy tényleg babát várok, egy jelszónk lett: no para! Semmin nem aggódni, mert nincs értelme. Persze vigyázok magamra, odafigyelek, amire kell, de nem pánikolok semmin. Könnyen ment.
A netes fórumokból egy óra alatt ábrándultam ki, a kismama-oldalakból meg pár hét elég volt. Azért, ha konkrét kérdés merült fel, keresgéltem, de vettünk egy-két megbízhatóbbnak és kevésbé paráztatónak tűnő könyvet, azokban szinte minden kérdésre megtaláltuk a választ.
Sziszamisza ötlete nyomán a neten mindig csak az adott hétre vonatkozó tudnivalókat olvastam el, mi várható, mi a teendőm. Eleinte nem nagyon voltunk összhangban, mármint a netes terhesinfók meg én. Valószínűleg a rövid ciklusom miatt, és mert odafigyelek magamra, már nagyon hamar tudtam, hogy babát várok (a 3. héten). Így viszont már a 4.-en átestem azokon, amiket ezek az oldalak csak a 6-7. hétre írnak. Első vizsgálat, ultrahang, mellduzzadás, szédülés, ilyesmi. Úgyhogy csak vártam türelmesen (néha türelmetlenebbül), hogy mi lesz. Aztán megjött a tökéletes vérkép, a kicsi szívhangja, az egész napos émelygések és fáradtság, meg persze a boldog várakozás és tervezgetés. Aztán sajnos egy hasgörccsel és sok vérrel végződött.