Vérszívó, energiavámpír társaság. (féloldalas smiley) Nekünk senki, mi meg mindenkinek. Jófejségből, lelkiismeretből. Ha nálunk kaki van, azt mondom, majd csak lesz valahogy. Ha a családban, a barátoknál van, rögtön ideges leszek, mindig is úgy éreztem, nekem kell megmenteni a világot. Világbéke! Rohanunk, intézkedünk, segíteni próbálunk, de van, hogy nem látszik ki a megoldás a trutymóból, és azt még jobban a lelkemre veszem, mert nekem az a feladatom, hogy megoldjam, és kész. Aztán csak ülök, nézek magam elé, és érzem, hogy már felállni sincs energiám.

Nem kis horderejű dolgok ezek. Nem a körmöm szakadt be, az biztos.

Fontos, közel álló emberben csalódni, akivel elvileg "együtt sírunk, együtt nevetünk", de amint túl vagyunk a nevetésen, és a síráshoz érünk, elfordítja a fejét, nem könnyű lelkileg sem, meg amúgy sem.

Aztán ezt megspékelni azzal a jó hírrel, hogy közeli rokon 15 évvel ezelőtt aláírt valamit, amit el sem olvasott, azóta meg már jól el is felejtett, most pedig úgy néz ki, hogy a gatyája is rámegy, és még az unokái is ezt az örökséget fogják fizetni... ez sem leányálom.

Összetartunk, ja. Amikor baj van, és mi tudunk segíteni, azonnal. Amúgy sosem. Mindig én voltam, aki "fogja be", és akit kiidegeljenek. Aztán, ha mégis nekem van igazam, majd legfeljebb rám kiabálnak, hogy ne hánytorgassam fel a múltat. Egyszerű rendszer, és működik. Lényeg, hogy mindig az áldozat szerepében tetszelegjen, aki önzőn él és sosem akar felelősséget vállalni a tetteiért. Az pedig már csak részletkérdés, milyen titulust lobogtatva teszi ezt.