Magyar címe: Síró játék.

1993-ban, amikor annyi Oscar-ra volt jelölve, ráadásként pedig a Boy George által énekelt betétdal felslágerült, már láttam ezt a filmet. Nem sokra emlékeztem belőle, arra viszont igen, hogy hatással volt rám. Most, 2011-ben újranéztem, és ismét levett a lábamról. Igaz, visszatekintve úgy gondolom, hogy 15-16 évesen, a 90-es évek eleji Magyarországon még csak misztikusnak tartottam, ma viszont már jóval érettebb vagyok hozzá.

A film legnagyobb erénye az, hogy milyen mélyen foglalkozik az érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal. Nem pusztán a párkapcsolat, szerelem és szex vonalon, hanem akár az empátia és a becsület témakörében is. Az amerikai filmektől megszokott, de más országokéban is megvillanó felületes megközelítés helyett itt végre igazi beledöglős érzelmekről van szó. Ráadásul olyan környezetbe helyezve, amelynek elemei külön-külön is kiverik az átlagnézőnél, az átlagpolgárnál a biztosítékot. Szükségünk van a konvencióktól való elszakadás képességére ahhoz, hogy átérezzük és megértsük ezt a filmet, és ne ragadjunk le benne valami apróságnál.
Csupa ellentétre épülnek a karakterek és a történet is. Gyilkolás és empátia, ellenségesség és barátság, bűn és becsület, magány és elfogadottság. Ugyanakkor lényegtelen apróságoknak számítanak a rassz- vagy nembeli különbözőségek, elmosódnak a határok. A Síró játék fő mondanivalója számomra valahol mégis abban rejlik, hogy az ember állhat bármilyen eszme mellé, választhat bármilyen utat, a saját személyiségét (a filmben: a vérét) akkor sem tudja levetkőzni.
Amikor filmekről írok, nem tudom, hogy miért, de szeretek hasonlítgatni. A Síró játékról pedig Almodovar világa vagy a Keserű méz fájdalma jutott eszembe elsőként. Remélem, ezzel sikerül sugallnom, kiknek érdemes megpróbálkozni a megnézésével, és nem riasztok el senkit, aki kedvelte volna.
(9/10, csodálatos film.)