A vallásszabadság híve vagyok, virágozzék minden virág, meg ilyenek. De amikor meghallottam, hogy ismerősi körben egy párhetes csecsemőt körülmetélni visznek, kiment a lábamból a vér és felment az agyamba.
Szeretet van, el. o. vi. í., de akkor is. Ha egy kiskutyának levágják a farkát, vagy "plasztikáztatják" a fülét, azon is kiakadok. Nem kínzás ez? Itt egy védtelen csecsemőről van szó, aki nem választhatja meg a sorsát, a (szülei) vallását.



Emlékszem, amikor úgy 9 éves voltam, a (nagy) családban a többi gyerek meg 6, 5 és 4, egy szép őszi napon elmentünk együtt a Fűvészkertbe. Nagyot sétáltunk, aztán a szülők plusz programként beiktattak egy röpke füllukasztást nekünk. Az öcsém megúszta, nemi alapon járt neki a mentesség, mi lányok viszont megkaptuk a lyukunkat. Félelmetes volt, fájt, piros lett a cimpám, és hetekig be volt gyulladva a lyuk környéke. Persze túlélhető, nem tudok senkiről, aki belehalt volna ilyesmibe, de sosem felejtem el az érzést, hogy én egyáltalán nem éreztem magam fülbevalós lánynak. A rokonoktól innentől kezdve csüngő, zörgő vagy épp parányi köves ékszereket kaptam minden létező ünnepre, a karácsonytól az évzáróig mindenre. Én maximum az első, legapróbb, alig látható kis bogyót voltam hajlandó hordani, mert valamit muszáj volt. Aztán 12 évesen, kutyasétáltatás közben "véletlenül" kiesett a fülemből és "véletlenül" belerúgtam az avarba, és nem találtam meg. Akkor már voltam akkora, és a szám is, hogy ne engedjek több fülbevalót tenni a fülembe. A lyuk már benőtt, vagyis nem menne már át rajta egy fülbevaló sem, de a nyoma még mindig látszik. Valószínűleg örökre ott marad. S bár volt azóta néhány nagyobb konfliktusunk is, egy pici tüske mindig maradni fog bennem anyukámmal szemben, aki ebben döntött helyettem.
Ez "csak" egy füllukasztás. Egyezményes jele a társadalomban, hogy lány vagyok. Pedig nélküle is.