Az utóbbi hetekben publikált filmes bejegyzéseim szinte csak a valóság és képzelet határának témakörével foglalkoztak. Mi irányítjuk-e a saját életünket, vagy díszletvilágban élünk és valóságérzetünk csak illúzió? Akit érdekel ez a téma és esetleg az előző filmeket is megnézte, annak szól a mai bejegyzés is.

A 13. emeletet szerintem egyetlen dolog miatt érdemes megnézni. Azért, mert elgondolkodtat a világunkról. Azaz arról, amiről már a Mátrix, vagy a múltkor ajánlott Elpusztíthatatlanok is.
(Kicsit spoileres, ami jön, vigyázz!)
Vagyis arról, hogy amíg azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a teremtés csúcsa és mi hozunk létre virtuális valóságokat a hihetetlen fejlett technológiánk segítségével, addig elképzelhető, hogy mi is csak egy nagy terráriumban élünk, és valakik megfigyelnek minket. Közben pedig azon mosolyognak, mennyire komolyan vesszük a valóságunkat. Ebben a gondolatban még csak az sem szerepel, hogy ezek a megfigyelők gonoszak és rosszat akarnak nekünk, vagy jóságokat és csak a mi érdekünkben tartanak tudatlanságban minket. Csak egy gondolat, hogy illúzió-e az életünk, és valóban veszély leselkedik-e ránk a tiltó táblákon túl, vagy csak valakik nagyon szeretnék, ha nem merészkednénk oda.
(Spoiler vége.)
Ez a film engem a Pleasentville-re, a Mátrixra, a Truman show-ra, és még pár hasonló témájú filmre emlékeztetett, de az én ízlésem szerint messze elmarad tőlük. Az alapsztorival nincs is baj, nem bántam meg, hogy megnéztem. Az első felében úgy bonyolódnak a szálak, hogy tényleg nem sejtettem előre, mi fog kibontakozni belőle. Eleinte tele volt meglepetéssel. Az egész megvalósítása viszont nem elég ütős, logikailag is sántít, és a lelket sem érinti meg annyira, hogy utána 1-2 nappal még a hatása alatt legyünk. Én legalábbis nem vagyok. Gondolatébresztőnek viszont elmegy.
(Ha számokkal kellene, 5/10-re tudnám értékelni.)