Nyílt egy Jégbüfé a Mammut mögött, a Fény és a Lövőház utca sarkán. Igényesen berendezett cukrászda, elegáns utcafronttal, modern színhasználattal, valamint betűtípussal. Engem kimondottan hívogatott magához. Aztán belépve és rendelve időutazó lettem. Az egész hely szelleme olyan, mintha még a szocializmusban élnének. Különösen furcsa ez azt látva, hogy a kiszolgáló lányok nagy része huszonéves. Már most mosolytalanul nyomják, belefáradva az egészbe.
A Ferenciek terén működő Jégbüféhez hasonló a rendszer: fizetsz egy kalitkában ülő kasszásnál (csinos kis kalitka, azt el kell ismernem), aztán a blokkal beállsz a sütis sorba, és mondod, mit kérsz, a már kifizetett összeg erejéig. Csakhogy a kasszás nem tudja, hogy mi nincs a pultosnál. Történetesen esetünkben szénsavmentes ásványvíz, ami egy kicsit fura, de hamar választok helyette mást. Csakhogy az + 60 forint. Visszaállok a kasszáshoz, kérek blokkot 60 forintról. Aztán visszaállok a sütis, üdítős sorba.
Amikor meg végre megkapom, amit választottam, nem is finom. Leülni meg nem lehet (oké, végül is büfé). Úgyhogy a süti felét otthagyva gyorsan tovább is állunk, egy beszélgetősebb helyre.
Valahogy ez a bajom, legalábbis magyar viszonylatban, a sok évtizede működő helyekkel. Tényleg büszkék lehetnének rá, és a fogyasztóknak is jelenthetne valamiféle minőségi garanciát, hogy ez vagy az a vendéglátó egység 50-80-100 éves múlttal rendelkezik. Ezzel szemben, ha meghallom, hogy "60 éves cukrászda" vagy "100 éves étterem", az jut eszembe, hogy azóta nem frissült az étlap, a technológia, a szemlélet. Hogy 50 éves a terítő az asztalokon, és a pincér is már bazira unja, érthető módon.