Dris szerint végre elkezdtem konkrétumokról írni, és szerinte ne hagyjam abba. Mivel neki mindig igaza van (legalábbis, ha rólam és a dolgaimról van szó), folytatom.
A most következő bejegyzés elején el kell mondanom, hogy semmiképpen sem szeretnék bárkit is megbántani vele. Én csak a saját érzéseimet és élményeimet írom le, másokét nem minősítve, véleményszabadságukat tiszteletben tartva.
Aki régebb óta olvassa ezt a blogot, annak valószínűleg átjött már, hogy nem vagyok hívő vagy vallásos ember. Mindig is szkeptikus voltam, már alapból, meg aztán "másodfokon" is. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy az anyai nagypapám, akit csak hírből ismertem, lelkész volt, és ami azt illeti, igaz volt rá, hogy bort iszik, de vizet prédikál. Otthon úgy élt, úgy viselkedett, ahogy egy kis közösségben példaként emlegetett embernek nem kellene. Legalábbis ezt hallottam róla, és ezt gondoltam róla én is, gyerekként mindenképpen. A szüleim sem voltak hívők, nem kaptam vallásos nevelést, de nem is próbáltak a téma ellen hergelni.
Tinédzserkoromban aztán mindent meg szerettem volna ismerni a világból, vagy legalábbis sok mindent, és ebbe beletartozott, hogy különböző vallású emberekkel hosszas beszélgetésekbe elegyedtem, valamint párszor elmentem gyülekezetekbe, előadásokra is, hogy tapasztaljak, és megnézzem, mi történik ott. Kíváncsi voltam, érdekelt, de egészséges szkepticizmus is volt bennem. A tudást minden - mások által igazságként tálalt dolog - megkérdőjelezésével gyűjtöttem.
Lényeg a lényeg: mire felnőtt lettem, egyértelműen ateistának tituláltam magam azokban a helyzetekben, amikor valaki feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy címkézzem fel magam.
Hiszek a "soha ne mondd, hogy soha" mondás nagyszerűségében, de nem hittem, hogy hit terén én még nagy változásokon mennék keresztül ebben az életben.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy most az a rész jön, amelyben beszámolok róla, hogy megtértem, megkeresztelkedtem, minden vasárnap templomba járok, beszolgáltattam a vagyonomat egy egyháznak... Nem. Nem erről van szó.
A sokat emlegetett, pár hónapja tartó változásom viszont egészen új megvilágításba helyezett dolgokat, s köztük a hitet is. Úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy olyan dolgok érdekelnek, olyan írásokat olvasok, amelyeknél elengedhetetlen, hogy ebbe a témába is örökké belefussak. Minden út Rómába vezet - tartja a mondás, én pedig most pont így érzem a hittel, akármi kezd érdekelni, az mindig ehhez a témához visz. Ahogy pedig a múltkor, a Chapter 2. bejegyzésemben írtam, erre is most nyílt ki a fülem.
Arra is kezdek rájönni, miért nem működött eddig. Egyrészt valószínűleg rossz időpontokban futottunk össze, én és a téma. Nem volt megfelelő az idő számomra, nem voltam befogadó pillanatomban.
(Ha van egyrészt, mindig legyen másrészt is.)
Másrészt így kellett találkoznom vele, hogy le van fejtve róla a Biblia, az egyházak, a vallások, a szekták, sőt, még maga Isten is. Olyan formában kellett rátalálnom, ahol nincsenek parancsok, félelmek, nincs pátosz, és elnevezhetem én azt, amit érzek, a saját lelki szótáram szerint. Nem tudok, nem is szeretnék címkézni többé.
Nem lettem hívő, de nem vagyok tagadó sem többé. Kinyitottam egy ajtót, és várom, mi jön be rajta. (Vagy mi csalogat ki rajta.) Lehet, hogy a végén rácsapom az egészre, azzal a felkiáltással, hogy "hé, szórakozzatok valaki mással". De úgy érzem, nem efelé haladok. Sokat ad ez most nekem, de még nem tudom, hol tartok a folyamatban. Nem is tudok most erről többet írni.