Drive

Vannak ilyen időszakok, amikor pl. minden filmben Matt Damon szerepel... na, most épp a Ryan Gosling időszakot éljük. Komolyan mondom, úgy érzem, erőltetik. És a fene belé, hát nem sikerült megkedveltetniük velem? Pedig nem is próbáltam meg, nem tapiztam, nem szaglásztam, csak annyit dugták az orrom alá folyton, hogy végül megtörtént az áttörés. A Kísérleti gyilkosság, a Blue Valentine, a Plasztik szerelem és a Crazy, Stupid, Love után a Drive-val végül betalált. Nem mintha a felsoroltak közt ne lenne olyan film, ami tetszett volna, a Plasztik szerelem például nagyon, de maga Gosling nálam az inkább kerülendő ügyeletes szépfiú kategóriában rostokolt.* Egészen tegnapig, amikor a Drive-ban minden szótlan, faarcú pillanatában benne láttam a gondolatait, és ez meggyőzött.
Pedig a film nem is (csak) tőle jó, szerintem. Viszont van egy olyan stílusa, egy olyan elbeszélési módja, ami engem valamiért a Nem vénnek való vidékre és egy kicsit a Kill Bill-re is emlékeztet. Amikor a történet mellékes, mert maga a film a film. Nagyon élvezem. Azt sajnálom csupán, hogy ezt a stílust csak akciófilmekhez használják, pedig nagyot lehetne ütni vele valami mélyebb történettel is.
A remek zene, a képek, a csendek feszültsége... nekem nagyon tetszett, már a főcím alatt éreztem, hogy az én filmem lesz. Akcióból ez nagyon-nagyon ritka. Ha egy kicsit kevesebb embert trancsíroznának fel benne, akkor lehet, hogy elgondolkodnék a 10/10-es értékelésen is. Mert még az utolsó perceit sem szúrták el. Nagy szó.
(8-9/10 pont. Szerintem.)

*Na jó, el kell ismernem, napjaink egyik legjobban öltözött híressége, de ez most mellékes.