Biutiful

Ez egy elég jó film. Az utóbbi időkben nem is tudom, mi okozott még ennyire kellemes meglepetést. Már eleve az üdítően tud hatni, ha nem valami sablon történetet kap az ember. Márpedig itt vannak érdekes részletek és finomságok, dögivel.

Elsőként a karakterábrázolás, amit kiemelnék. Végre nem az van, hogy a jó jó, és semmi gyenge pontja nincs, a rossz meg rossz, mert bűnöz, lop, csal, hazudik és gyilkol. Ritkaság, hogy egy filmben ilyen árnyaltan és kifinomultan legyen kidolgozva a szereplők személyisége. Főleg a főszereplő, Uxbal egy érdekesen összetett jelenség.
Másodikként említeném meg a pozitívumok közt, hogy a történet kiszámíthatatlan és fordulatos. Szokatlan jelenetek sorát láthatjuk, amelyek mégis rettentően emlékeztetnek a valóságra.

A Biutiful életszagú, fájdalmas és elgondolkodtató. Végtelenül szomorú, de nem gyomorforgatóan szentimentális stílusban. A rendező, Alejandro González Inárritu egy korábbi, már szinte klasszikussá vált művére, a Korcs szerelmekre emlékeztet. Akinek az tetszett, annak szerintem ez is fog.

(8/10, vagy talán 8,5 is megvan az. Javier Bardem óriási benne, mint mindig.)

Éjfélkor Párizsban

Woody Allent nagyon sok mindenért szeretem. Többek között pl. azért, mert olyan egyedi stílusa van, hogy amikor mással játszatja magát, akkor is azonnal felismerjük. A mondatai elárulják, és - bár nem sci-firől vagy fantasy-ről van szó - már szinte azt várom, mikor feszíti szét Owen Wilson a saját mellkasát, és derül ki, hogy ott csücsül benne a kis Woody egy mikrofonnal a kezében. Meg azért is szeretem, mert mindig mer és tud újat mutatni, és meglepni a világot. Manapság, amikor a filmipar dönti magából az egy kaptafára készült hulladék filmeket, ez nagy szó.

Az Éjfélkor Párizsban szerintem Woody erősségei közé tartozik. Szórakoztató, de elgondolkodtató is. Számomra a "régen minden jobb volt" közhelyről szól. Woody jól kikarikírozza, mennyire nem vesszük észre a környezetünkben az értéket, és vágyakozunk valami másra, egy magasztosabb korra. Mindig a régi dolgok előtt borulunk térdre (általános mi), mert egyszerűen ilyen a beállítottságunk.

Tényleg ilyenek vagyunk. Sosem jó, amire lehetőségünk van, mindig a lehetetlent vágyjuk. Azt pedig, hogy a problémáink megoldása az orrunk előtt van, nem pedig egy soha el nem érhető múltban vagy jövőben, nem mindig látjuk. Ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, messzire vágyunk, pedig a szembenézés a valósággal és egy apró változtatás benne sok mindent megoldhatna.

Spoiler jön:
A filmben ez konkrétan Gil párkapcsolatában nyilvánul meg. A vak is látja, hogy az a gond, de kell 94 perc, hogy a főszereplő is rájöjjön.

(8/10, jópofa ötletek, Woody-s poénok. Az Adrien Brody-féle Salvador Dalit pedig nem felejtem el egy ideig, az biztos.)

Alice Csodaországban

Ez a film nem bűvölt el igazán, és már eredetileg sem azért néztem meg, mert sokat vártam tőle. Második jelentés és szimbólumok után kutattam benne, valami azt súgta, alapmű. Én nem ismerem az eredeti Alice történetet, nem tudom, mennyiben tér el a Tim Burton és a Disney összefekvéséből született film tőle, de valami fura már az elején feltűnt. A történet főbb pontjai a Mátrixot idézik.

Nem bolondultam meg, tényleg így van! Nagy vonalakban a hasonlóságok:

• A fő karakter fura figura. Követi a fehér nyulat, és átlép egy másik, valós/képzelt világba.
• Ott már várják, úgy beszélnek róla, mint valami kiválasztottról. Egyedül ő tudja leküzdeni a fő ellenséget.
• Persze ő nem hiszi el magáról, hogy ilyen rendkívüli ereje és hatalma lenne, sőt.
• Vannak mások is, akikben felmerül, tényleg ő-e az igazi, a kiválasztott, akiről az Orákulum jóslatai szólnak.
• A Bölcselő/Orákulum először azt mondja neki, nem ő az. Mert ezt kell hallania. Később meg pont az ellenkezőjét állapítja meg.
• A fura valós/képzelt világ lakói védelmükbe veszik a kiválasztottat, és segítik útját.
• Aztán eljön a pillanat, amikor ő maga is elhiszi, hogy le tudja küzdeni a fő izét... sőt, csak ő képes rá. Onnantól már minden megy, mint a karikacsapás.

Épp csak annyi a különbség, hogy Neo (a Mátrixban) nem tér vissza a "kaland" végén a régi életébe.

Miután a Mátrix elemzései közül már láttam, olvastam egy párat, és pálfordulásom utáni énem nem hisz a médiában előforduló véletlenekben, felmerül a kérdés: mit akarnak ezzel az új Alice-szel? Miért kellett ezt 2010-ben újra és épp így elkészíteni?

Egyébként a film látványvilága fantasztikus, hihetetlenül részletgazdag. Imádnivaló karakterekkel van tele, az én személyes kedvencem a béka, aki suttyomban megette a sütit, és a hatalmas fejű Vörös Királynő, akit Helena Bonham Carter alakít, remekül.

(7/10, mert látványos, olyan sokat azért nem adott.)