Bármilyen kapcsolatnak akkor van értelme, ha a felek nem csak hagyják egymást szabadnak lenni benne, hanem még hozzá is segítik a másikat a szárnyaláshoz. Ehhez kell a szeretet és a megértés, valamint az ego és az irigység félretétele. 1+1 akkor lesz több, mint 2, ha ez így működik. Szerintem.
Ehhez képest nagyon sokszor látom, a kapcsolatok inkább úgy működnek, hogy a benne élők visszahúzzák egymást. Sokan ezért értelmezik pl. a tartós kapcsolatot, az elkötelezettséget, majd a házasságot börtönnek, mert csupa ilyen példát látnak. Pedig a kapcsolatok eredeti célja szeirntem nem ez.
Természetesen nem csak a párkapcsolatra, szerelemre, házasságra gondolok. A barátságra vagy a munkakapcsolatra ez ugyanúgy igaz.
Talán a főnök-beosztott viszonyban a leginkább szembetűnő, mennyire funkciótlan egy olyan kapcsolat, amelyben a felek visszafogják egymást, ahelyett, hogy segítenék a másik kibontakozását. Ezért nem szeretek, és nem is igazán tudok diktatórikus főnökkel dolgozni. Ő egy lelketlen robotot lát bennem, akinek parancsokat kell osztogatnia, és jó, ha egyáltalán nem szólalok meg, nincs véleményem, befogom a számat, mert az sérti a legkevésbé az ő territóriumát.
Csakhogy ez jóindulattal sem nevezhető együttműködésnek. Nem lesz sikere, eredménye, és főleg nem vezet fejlődéshez.
A párkapcsolatokban (még mindig szerintem) ugyanez a helyzet. Egy magát felsőbbrendű lénynek tartó férj vagy feleség aligha nevezhető társnak. Nem szolgálja a fejlődésünket, a kibontakozásunkat, így pedig tényleg kalodába szorítva érezhetjük magunkat mellette. Hozzátéve, az ilyen viszony valószínűleg a felsőbbrendűen viselkedőnek sem jó, nem szolgálja őt semmilyen értelemben sem.

Az egész gondolatmenetet most egy barátinak nevezett szálon gondolkodva húztam elő. Ugyanis nagyon nem értem, miért szeretne velem rendszeresen találkozni valaki, aki egyébként mindent, amit csinálok, vagy amit gondolok, olyan minősítéssel reagál le, hogy folyamatosan törpüljek össze, miközben hallgatom.
Például: Ha én nem érzem magam idősnek, akkor miért kell gyakran úgy kezdeni a mondatot, hogy "a te korodban már..."?
Az, hogy 3 hónapba telt, míg találtam egy nekem tetsző állást, az tény. Hogy az a 3 hónap "hosszú idő", és ő szerinte azonnal találna, ha keresne, az már minősítés és leszólás.
Akárhogy töröm a fejem, egyetlen okot tudok csak erre a kommunikációra felhozni. Azt, hogy a saját billegős önbizalmát szeretné kicsit megtámogatni az én burkolt ócsárolásommal.
Persze lehet ezt, csinálhatjuk, csak légyszi, ne hívjuk barátságnak!