Úgy látszik, mostanában a filmek mozgatnak leginkább abba az irányba, hogy blogoljak, hiszen most is ez hozott ide a szerkesztőfelületre.

Amiről írni fogok, az nem a világ legnagyobb alkotása, más miatt érzem úgy, hogy említést kell tennem róla. Egy nagyon egyszerű történet, egyetlen mondatban el lehetne mondani, miről szól (csak minek!?). Szerintem, aki csak a történetéig jut vele, annak nagyon unalmas lesz. Azonban van egy másik funkciója is.
Úgy mondanám: tesztfilm. Könnyen letesztelhető vele, ki mennyire látja meg a médiában (most ez épp egy film) a második réteget is. Sőt, van benne egy jelenet, amelyik úgy egyébként elég mesterkélt és funkciótlan, de meggyőződésem, hogy azért került bele a filmbe, hogy átadhassák benne a főszereplőn keresztül "az üzenetet". Tulajdonképpen abban az egy jelenetben minden hívószó, minden kulcsmondat elhangzik, még csak nem is hasonlatban, hanem egy az egyben. Az elejétől sejtettem, de ekkor lettem biztos benne, hogy ez a film nem arról szól, hogy egy férfi rosszakat álmodik.

Nem árulom el, melyik ez a jelenet. Remélem, hogy olvasnak páran olyanok, akik megnézik ezt a filmet és észre fogják venni benne. Ha nem, nincs mit tenni, ebben az esetben nem egy rugóra jár az agyunk.

A Take Shelter egyébként nehezen lefordítható cím. Talán a Szerezz menedéket lenne a megfelelő magyar verzió, de legjobb volt meghagyni az eredetit. Michael Shannon nagyot alakít az elmebaj határán álló Curtis szerepében. Csak azt értem meg nehezen (és már egyre jobban idegesít), hogy a filmekben az emberek miért nem beszélnek egymással. Családok drámáját látjuk rendszeresen úgy, hogy erőltetik az együtt étkezést, a lefekvés előtti puszit, a közös templomba járást, meg mindent, de nem beszélgetnek. Nemcsak nem fecsegnek a napi apróságokról, de nem osztják meg egymással az örömeiket és a problémáikat sem. El nem tudok képzelni egy ilyen házasságot, amelyben nem mondjuk el egymásnak a párommal, hogy mi zajlik bennünk, vagy mik a félelmeink, és mik a terveink.

Igaz, amikor itt, a Take Shelterben végre kiderül a feleség számára, hogy mi történik, nagyon jól reagál, különösen egy amerikai filmkarakter feleséghez képest.
Idegesítő tud lenni ugyanis a sok eltartott, sosem dolgozott kertvárosi feleség az amerikai filmekben, akik az első probléma felmerülésekor bepakolnak a bőröndbe, fogják a gyereket, és visszaköltöznek az anyjukhoz. Vagy amikor arról szól a film, hogy jaj, de szörnyű, hogy a férj kiállt az igazáért a munkahelyén, ezért kirúgták vagy megvonták az év végi jutalmát, és a feleség ezen ki van bukva, bár leginkább azon, hogy majd kicsit összébb kell húzni a nadrágszíjat. Egyrészt, a legtöbb ilyen karakter simán talál hetek alatt új, jól fizető állást magának. Másrészt olyan anyagi körülmények között éltek eddig, amellyel még simán elműködnek évekig (most tekintsünk el a valóságban dúló gazdasági válságtól), van megtakarításuk, millió féle hitelkártyájuk, de ha nincs, akkor is tele a garázs, a pince meg a padlás haszontalan, vadi új cuccokkal, amiket pénzzé tudnak tenni. Harmadrészt a feleség is dolgozhatna valamit, legalább akkor, amikor épp nehezebben megy nekik. Negyedrészt bírom, amikor a kibírhatatlan életszínvonal-csökkenés azt jelenti, hogy a 3 szintes villát és a legújabb típusú Mercit 2 szintes, 200+ nm-es családi házra és 3 éves Volvora kell cserélniük. Ebből lesznek aztán a tragikus válások és öngyilkossági kísérletek. (Legutóbb a Bennfentes c. filmben láttam ilyet, semmit meg nem beszélő házaspárral és értékrend-sérült feleséggel.)

No, szóval a Take Shelter H.T.B. felesége (Jessica Chastain alakítja) nem ez a típus, csak addig viselkedik furán, amíg nem tud semmit, aztán egészen gyorsan és jól reagál. Az más kérdés, hogy... de ezt már nem mondom el, mert lelőném a poént, az utolsó jelenetet.

(8/10. Feszültséggel teli hangulata elkap. Nem akarok túlzó jelzőkkel dobálózni, de van benne valami hitchcocki.)